I. / 2. rész * Kellemetlenkedő kisasszony

Nekem háttal állt, kezét lazán bőröndjén nyugtatva. Fekete, teshez simuló szoknyája éppen takarta - ciki, nem ciki, de hát ha egyszer oda is eltévedt a szemem - igencsak formás fenekét. Platform szandálja még jobban megnyújtotta karcsú alakját, hollófekete haja, derekát verdeste. Kissé bátortalanul közeledtem felé. Alig egy méterre tőle megállítottam a bőröndöm, Ádámot pedig ölembe kaptam.

- Szia! - léptem oda hozzá, miközben az én drága öcsém éppen egy hajtincsemet ráncigálta. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor megfordult és világoskék szemeit rám függesztette. 

- Helló! - köszönt vissza, miközben megállás nélkül méregetett. Egy utolsó, megvető pillantást vetett rám, majd előhalászta mobilját és nyomkodni kezdte. Nos, azt hiszem, ebből mindenki levette volna, hogy nem kívánatos személy az ő egyszemélyes társaságában. Lehajtott fejjel kullogtam vissza táskámhoz és feldöntöttem, hogy kényelmesen elférjünk rajta Ádámmal. Indőnként a csajra sandítottam, de semmi jelét nem mutatta a további ismerkedésnek. Tehát egy lány kilőve, maradt három. Nagyot sóhajtottam miközben épp pirospacsizni kezdtünk az öcsémmel.

- Hiányozni fogsz! - mondtam neki és ölembe vontam.

- De jössz vissza!

- Persze, hogy visszajövök! - túrtam bele a szöszke tincsekbe.

- Azt hiszem, mi lassan megyünk is  - hallottam ekkor anya hangját.

- Jó, persze! - felálltam és szorosan átöleltem.

- Vigyázz magadra, kincsem! - nyomott csókot arcomra. Felkaptam Ádámot és magamhoz szorítottam. 

Nagy sóhaj kíséretében rogytam vissza a bőröndömre, és távolodó családomat figyeltem. Ádám még visszafordult és mondott valamit, mikor integetett, de a pályaudvar hangos zörejei elnyelték a gyermekhangot. Előkotortam a hülhallgatóm és benyomtam az egyik kedvencemet, a Blackstreet- től a No Digitty -t. Bár a filmbeli feldolgozása jobban tetszett, ez sem volt éppen rossz. Éles sípszó harsogta túl az amúgy igencsak hangosan szóló rapdalt, majd megláttam a hang forrását - az osztályfőnököt. Kiszedtem a fülest és elsüllyesztettem a virágmintás válltáskában.

- Egy kis figyelmet! A vonat negyed óra múlva indul, ezért elindulunk a megfelelő vágányhoz. Aki lemarad, itt marad. - mondta kedélyesen és vállára dobta útitáskáját. Összeszedelődzködtem és megindultam a tömegben. Pontosabban a fiúk közt. Mert hogy lányt, a 'kis fekete' csajon kívül nem láttam. Nem akartam belegondolni, mi lesz, ha esetleg csak mi ketten tudtunk eljönni, a többi három nem. Egy egész hét ezzel a plázacicával igencsak megerőltető lenne, ráadásul látszik, hogy nem igazán kívánja a társaságomat. Pedig pontosan ez történt. Miután felsorakoztunk a peron szélén és vártuk, hogy a vonatunk elfoglalja a helyét, odaléptem az osztályfőnökhöz:

- Tanár úr, hány lány jön az osztályunkból?

- Ööm, nézzük csak - kezdett el lapozgatni a csiptetős mappán lévő papírok közt - te Málna vagy, igaz? Akkor, hmmm azt mondja, még egy lány jön rajtad kívül, Erika. Ott áll - mutatott a már jól ismert alak felé. Nagyot nyeltem, megköszöntem a segítséget és visszamentem a bőröndömhöz. Ez a tábor nem indul valami fényesen. Bevágtam magam egy dupla üléses helyre és magam alá toltam a táskát. Nem volt kedvem felrakni. Az ablak mellett helyezkedtem el, így esélyt adva Erikának, hogy beüljön mellém, ha kedve tartja. Valahogy éreztem, hogy nem lesz kedve hozzá. Elsétált mellettem, mindössze egy retiküllel a kezében. A bőröndjét egy magas, szemüveges - egész jóképű - srác húzta utána. Fejemet az ablak felé fordítottam és újra a zene, megnyugtató és csodás világába menekültem. Már éppen harmadszorra indítottam volna újra az Apologize -t, amikor valaki megkocogtatta a vállamat. Kihúztam a fülhallgatót és arra fordultam, amerről az ütögetést éreztem.

- Bocsi, szabad ez a hely? - kérdezte egy hosszúkás arcú, zöldeskék szemű fiú.

- Attól függ, hogy éppen gólyatáborba igyekszel-e, vagy sem.

- 9.c? 

- Igen - mosolyodtam el és megütögettem a szabad helyet.

- Áron vagyok - nyújtott kezet - te?

- Málna.

- Érdekes - mosolyodott el - szép név, csak érdekes.

 Az út végére már úgy éreztem, hogy százszor jobban jártam Áronnal, mint Erikával, vagy bármilyen más lánnyal. Kiderült, hogy szereti azokat a számokat, amiket én is, és hogy az ő öccsét is Ádámnak hívják. Úgy éreztem egész jól összehaverkodtunk.

* * *

A tábor hatalmas, elkerített területen helyezkedett el, erdővel és tóval is rendelkezett. Szállásként, a mi osztályunk a hármas faházat kapta meg. Mivel csak két lány volt összesen, kénytelenek voltunk megosztani a fölső szintet - Erika nagy örömére - a fiúkkal is. A szobánk nem volt túl nagy, de négy ágy is helyet kapott benne. Rögtön elfoglaltam az egyik fölsőt, és virágmintás táskámat - magammal együtt - az alsóra vetettem. A lenéző pillantásokban most sem volt hiány. Fölültem, és kérdőn néztem rá:

- Elárulnád, hogy mégis mi bajod van velem? - felegyenesedett a kipakolásból és flegmán csak ennyit mondott:

- Semmi, az ég világon. Csak nem akarom, hogy zavarogj.

Hát ez tényleg jól esett! Összesen egyszer szóltam hozzá - akkor is köszöntem - és ez máris 'zavargásnak' számít? Némán nyitottam ki a bőröndöm és előhalásztam egy csomag cukrot.

- Nos akkor én nem is zavarnék! - mondtam gúnyosan, és rácsaptam az ajtót. Igazán nics szükségem a társaságára! Úgy döntöttem ebédig még bevetem magam a közeli kis erdőbe. Mikor kiléptem a faházból rögtön láttam, miért ilyen kihalt az egész épület. Az összes fiú a focipályát nyúzta,néhány csak lézengtek, néhányan be is álltak játszani. Fejcsóválva indultam el a facsoportok felé, de a szemem megakadt egy magányosan üldögélő lányon. Ha Erikával nem jövök ki, legalább egy lány ismerősöm legyen.

- Szia! Leülhetek? - mutattam a mellette árválkodó, hosszú, üres helyre. Bólintását igennek vettem, ezért óvatosan beleültem a hintaágyba. - Kérsz? - nyújtottam felé a zacskót.

- Köszi. Amúgy Panka vagyok.

- Én Málna. Hogy hogy egyedül?

- Hát, tudod a számítástechnikai osztály nem túl kelendő a lányok körében. A másik csaj meg nem tudott jönni.

- Vagy úgy - vettem egy szem epres gumicukrot a számba - hát az én helyzetem sem jobb.

- Te is egyedül vagy?

- Lényegében. Ha azt a fekete cicababát nem számoljuk, már pedig én nem szeretném - nevettem fel. Még beszélgettünk egy kicsit, jól kivesézve az Erikához hasonló lányokhoz fűződő nemtetszésünket, majd kisvártatva felcsendült az Alma együttes Almamánia című száma - ami az előzetes értesüléseim szerint - az étkezéseket jelezte. Így hát megindultunk a hosszú, mézsárga épület felé, ahová az étkező tábla volt felfüggesztve.