I. / 10. rész * 'Olyan vagy, mint egy kislány!'

Kedves Olvasók!

Itt is van az új rész. Számításaim szerint, még kettőre lehet számítani, mielőtt a suli megkezdődik. 

Köszönöm a kommentet Enikőnek és Vivinek! Valamint a díjat is! <3 Ó, és a 775 kattintást, ami 605-ről két nap alatt majdnem 200-zal emelkedett meg! Kellemes olvasást!

Eszti :)

~~~~~~~~~

 ~A történetben hallgatott zene: Maclemore - Can't hold us~

- Megyek már! - morogtam a takaró alól. Nagy sóhajok közepette konstatáltam, hogy még csak kedd van. Kikászálódtam az ágyból és nagyot ásítottam.
- Mit vegyek fel?
Általában ez az első kérdés, ami ilyenkor foglalkoztat. Kitártam a szekrényajtót és elgondolkodva járattam a szemem a polcok közt. Kivettem egy csőfarmert és egy rózsaszín pólót.
A fürdőben arcot és fogat mostam. Szempillaspirállal és egy egész kevés pirosítóval varázsoltam arcomat kómásból elfogadhatóvá.
A hűtőből narancslevet és vajat vettem elő. Csináltam magamnak egy szendvicset lekvárral és elmajszoltam, amíg az egyik mesecsatornát néztem a nappaliban. Mikor visszamentem a szobámba és az órára néztem kis híján nekiestem az íróasztalnak. Negyed nyolc. Negyed nyolc! Villámgyorsan kapkodtam magamra a ruháimat. Táskámat futtában kaptam fel. Beledobtam az üveg narancslevet. Eszeveszetten rohangáltam a lakásban, egyik lábamon tornacipő, a másikon még zokni sem volt.
- Hol a francba van a kulcsom? Á, megőrülök!
Mikor végre ráakadtam zsebre vágtam, és felhúztam a másik cipőmet is. Gyorsan belebújtam a kabátomba és elindultam.
- Te jó ég! Két perc múlva indul a buszom!
Szinte átszakítottam a kaput. Még azzal sem bajlódtam, hogy kulcsra zárjam. Ha ezt a járatot lekésem, egy óra múlva jön másik. Végigrohantam az utcánkon és befordultam a sarkon. A távolban jól kivehető volt a kék busz, amint a végállomáson várakozik. Teljes erőmből rohantam. Mikor a zebrához értem, körül sem néztem, nem álltam meg, csak átrohantam. Úgy ötven méterrel lehettem, mikor a sofőr beült a kormány mögé. Már alig kaptam levegőt.
Gyerünk! Csak még egy kicsit bírd ki! Nem késhetsz el az első tanítási napon!
Utolsó erőmmel nekilódultam, és még éppen elértem.

* * *

Órarendemmel a kezemben, idegesen topogtam az első emeleti folyosó falához lapulva. Elvileg történelemmel kezdtünk, a 22-es teremben. Arról viszont fogalmam sem volt, hol a 22-es terem. Végül megkerestem az első emelet termeinek térképét a faliújságon, és mivel azon nem találtam, elindultam felfelé. Szinte megkönnyebbültem, mikor egy osztálytársam rám köszönt. Jó helyen járok.
Hamarosan megtaláltam a 9. c többi tagját is. Az oldalfolyosón álldogáltak. Itt csak két terem volt.
- Sziasztok! - köszöntem, és tekintetemmel Kírát kutattam. De csak az ikreket láttam meg. Erika viszont még nem érkezett meg, szóval fogtam magam, és odamentem hozzájuk.
- Heló! Málna vagyok!
Próbáltam barátságosan viselkedni, bár el sem tudtam képzelni, Erika már miket mondhatott rólam. Meglepetésem azonban, teljesen normálisan beszéltek velem.
- Szia! Léna vagyok.
- Szia, én Vera.
Egyforma felsőt viseltek, és csuklójukon egyforma, finom aranylánc lógott. Mindketten szőkék voltak, kék szemekkel, mintha tényleg csak a ,,Másolás-Beillesztés" parancsot hajtottad volna végre egyikükön. A beszélgetés itt meg is szakadt - én nem tudtam, mit mondjak, ők sem. Vagy csak nem akartak beszélni. Aggódva pillantottam az órámra. Tíz perc és csengetnek, Kíra pedig sehol. Ráadásul fáztam is, mert reggel, a nagy kapkodásban elfelejtettem pulcsit venni. Remek!
Léna és Vera valami új szempillaspirálról beszélgettek. Mivel nem akartam hozzászólni a témához, inkább szétnéztem a fiúk közt. Megláttam Bencét, Olivért és Gergőt. Ez utóbbit nem nagyon ismertem. Végül, inkább maradtam, ahol voltam. Nem sokáig, ugyanis Erika végigszambázott az oldalfolyosón, és egyenesen a lányokhoz igyekezett. Szürke cicanadrágot és egy bő szabású, kék inget viselt. Lapos talpú cipővel! Vannak még csodák...
- Sziasztok!
- Heló. - köszöntem vissza halkan, bár nem voltam meggyőződve róla, hogy a többesszám  rám is vonatkozik. Szerencsémre a csengő két másodperc múlva megszólalt. A folyosón egy rendkívül alacsony férfi sétált végig. Pontosabban, inkább masírozott. Kerek szemüvege mögül fürkészett minket, fekete szemeivel.
- 9. c?
Valamennyien bólogattunk.
- Akkor utánam! - közölte, és elfordította a kulcsot a zárban. A terem inkább illett volna egy földrajz, mint egy töri órához. A falról körös-körül térképek lógtak le, A tábla mellett, egy vitrines szekrényben, különböző kőzetek és ásványok sorakoztak. A középső padsort két összetolt pad tette ki, csak úgy, mint a 4-ben. Megcéloztam az ablak melletti padsor első tagját és bevágtam magam a fal mellé. A biztonság kedvéért táskámat a másik székre raktam.
- Álljatok fel! Hetes?
Ujját egy pillanatig a nyitott napló lapján nyugtatta, aztán kihívta Gábort. Miután elmakogta, hogy milyen nap van, és hasonlók, visszaültünk.
- Nos, én Kalotay Edre, történelem-földrajz szakos tanár vagyok. Már több, mint tíz éve tanítok ebben az iskolában, szóval mondhatni, hogy rutinos vagyok.
Egy töri tanár, és még tanítani is fog. Brr!
Az ajtó megnyikordult, és mindenki odanézett. Kíra arca piros volt és hallhatóan lihegett.
- Szép nyitás, kisasszony! Szabad a nevét?
- Kelemen Kíra. - nyögte két zihálás közt.
- Szabad érdeklődnöm a késés oka felől?
- Lekéstem a buszt, ezért idáig futottam. Úgy tűnik, nem elég gyorsan - vonta meg a vállát. A fiúk egy része felröhögött. Egy pillanatig Kalotay is csodálkozva meredt rá, aztán szólt, hogy üljön le. Csendesen lehuppant mellém.
- Ó, Istenem! Ha tudnád milyen finom palacsintát ettem!
Felröhögtem, majd a kezemet a számra tapasztottam, és kérdőn néztem rá.
- Tudod, én időben elindultam, meg minden, de amikor elsétáltam egy kifőzde mellett... Ó!
Megnyalta az ajkát és előtúrta a tolltartóját. Elképesztő, hogy ennyire lázba jött, egyetlen palacsintától.

* * *

- Hú, ettől a pasitól kiráz a hideg! - nyögte Kíra, mikor kiléptünk a 22-es terem ajtaján.
- Hát, nem túl barátságos. És ahogy néz... Brr...
- Na, és most?
- Fizika - sóhajtottam.
- Szuper!
- Hogy mi?
Először azt hittem, rosszul hallottam, vagy csak elvétette a hangsúlyt, de mikor barna szemeivel komolyan meredt rám rájöttem, hogy tényleg örül.
- Mégis hol a fenébe van az 17-es terem?
Kíra vállat vont.
- Gondolom az elsőn.
- Minek ezt ennyire túl bonyolítani - forgattam a szemem.
A fizka terem a folyosó végén volt, egy üveges lengőajtóval elválasztva. Elvileg azon nem mehettünk be, a tanár nélkül. Kiszúrtam egy üres padot és gyorsan leültem. Ittam egy kicsit, majd fejemet a falnak támasztottam.
- Már most utálom a sulit.
- Ugyan már! Ha mellém ülsz, majd segítek.
- Hogy vagy képes megérteni a fizikát?
- Nem nagy cucc, csak úgy jön. Valami belülről megsúgja, hogy mi a jó megoldás. Meg persze apám fizikus.
- Ja! Így már érthetőbb - nevettem. Csabát néztem, amint néhány sráccal beszélget. Bocsánatot kéne kérned tőle! - súgta egy hang, azt hiszem, a lelkiismeretem. Kíra megint evett, úgyhogy felálltam és odamentem Csabához. Olivér érdeklődve kapta fel a fejét. Csaba háttal állt nekem ezért megütögettem a vállát.
- Beszélhetnénk?
Bólintott.
- Csak bocsánatot akartam kéri. Amiért otthagytalak tegnap.
- Ja! Semmi gáz, én is futottam! - vigyorgott. Nagy kő esett le a szívemről.
- Oké! - mosolyogtam és már indultam volna vissza Kírához.
- Hé, várj!
Érdeklődve fordultam vissza. Karba tettem a kezem és felnéztem rá.
- Ma is arra mész?
- Velem akarsz jönni? - kérdeztem, és igyekeztem elrejteni a hangomban csengő csodálkozást.
- Ha nem gond. - vonta meg a vállát.
- Dehogy! - csúszott ki a számon. - Gyere nyugodtan. Úgyis egyedül megyek.
Bólintott és visszafordult a többiekhez.
- Hát, te mit tárgyalsz a menők társaságával?
- Ja, még a Gólyatáborból ismerem őket. Együtt fociztunk.
- Te? - mért végig Kíra csodálkozva. - Nem hittem volna.

* * *

- Irtó hosszú egy nap volt! - rogytam le a buszmegállóba kihelyezett padra. Töri, fizika, tesi, amire otthon felejtettem a cuccot, angol, matek, olasz és biosz. Az új tanárok egyenlőre szimpatikusak voltak,de ez majd úgy is csak a rendes tanórákon fog kiderülni, valójában. Kíra feszült figyelemmel hallgatta, mind a fizika, mind a matek tanár előadását az itteni rendről, és a tanulás módszereiről. Elsőre ki sem nézném belőle, hogy ennyire odavan a reál tantárgyakért. Az én érdeklődésemet inkább a nyelvórák keltették fel, főként a kedves arcú, fiatal olasz tanárnő miatt. De az érdeklődésem amúgy is érhető, hiszen ez a nyelvi osztály. Angolórán szintbeosztó teszteket írattak velünk, így az oktatóm kilétét még homály fedi a holnapi napig.
- Az. - értett egyet Csaba. - De azért a tornaterem nem semmi! Láttad azokat a szerkókat? Tök tuti.
Nem igazán figyeltem meg a terem berendezését, inkább a magas, tüsi hajú tanárnőre figyeltem, de azért bólogattam.
- Mikor kezdődik a foci? - jutott eszembe hirtelen.
- Asszem kedden és csütörtökön délután van az edzés, amit tanár tart. Amúgy bármikor összefuthatunk, itt a parkban. Van arra egy pálya.
- Mármint a verseny. - helyesbítettem.
- Ja az. - túrt bele elgondolkodva a hajába. - Passz.
- Na, ezzel ki vagyok segítve! - nevettem.
- Tudod mit? Akkor holnap majd szépen elmész, és megkérdezed. A nevünkben. Téged úgysem küldenek el a francba azzal, hogy: ,,Ne most!"
- Miért bánnának velem másképp? - értetlenkedtem.
- Nézz már magadra! Olyan vagy, mint egy kislány. Ha nagy szemeket meresztesz, elolvadnak. Vagy nem. De akkor megengedem, hogy leverd rajtam! - röhögött. Mint egy kislány? Kösz, ez jól esett!
- Ch... Köszi! Kislány? Igazán? - néztem rá kihívóan - De szavadon foglak.
- Csak nyugodtan. - vigyorgott rám. Attól még, hogy Csaba tényleg az osztály egyik legnépszerűbb sráca volt, sőt talán az évfolyamé is, normálisan beszélt velem. Talán kedvelt is. Ez pedig jó érzéssel töltött el.
- Hé, itt a buszod! - biccentett a közeledő jármű felé.
- Hát, akkor szia! Holnap látjuk egymást, gondolom.
- Ja, persze. Szia Raps!
Dühös pillantást vetettem rá, mire kiröhögött. Felszálltam és fülembe dugtam a fülhallgatót. Ha piszkál, az jó jel, ugye?

* * *

Leckét írtam. Úgy van, leckét. Hiába volt ez még csak az első tanóránk, Kalotay - a töri tanár - máris beadandót kért tőlünk a jövő hétre. Arra volt kíváncsi, hogy hol tartottunk az anyagban, és hol hagytuk abba. Mindezt két A4-es lap formájában. Kegyetlenség.
A telefonom rezegni kezdett az íróasztalon. Letettem a tollat és megmozgattam az ujjaim. Panka keresett.
- Szia!
- Szia! - kiabált bele a telefonba. - El sem hinnéd mi történt!
- Hát, ha nem mondod el, nem is tudom elhinni! - nevettem.
- Szóval - kezdte - éppen azon gondolkodtam, hogy holnap szoknyában menjek-e vagy sem. Hallottam, hogy az idióta bátyám, most nem a nagy, hanem Bence hazajött. Hozott magával még két srácot az osztályodból. Az egyik asszem Olivér. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy felforgatták az egész lakást és akkora kupit hagytak maguk után, hogy majdnem elsírtam magam. Anyu és apu nincsenek itthon, de este vendégek jönnek, és nem tudom mit csináljak. - hadarta.
- Oké, semmi pánik! - rágcsáltam a szám szélét. - Ha gondolod átmehetek segíteni.
- Az életmentő lenne! Viszont nem akarlak ezzel terhelni. Csak muszáj volt elmondanom valakinek, mert szétrobbanok! Belekenték a salsa szószt a kanapéba! Belekenték!
- Jó, jó, nyugi! Figyelj! Odamegyek a megállóba! Kb. fél óra, és ott vagyok. Gyere ki elém!
Letettem a telefont és felsóhajtottam. A beadandóm félig kész állapotban hevert az asztalon. Mellette öt bögre, és egy könyvkupac, amiket már a nyáron olvasnom kellett volna. Az órámra pillantottam. Négy múlt. Negyedkor megy a busz. Megint futhatok.
- Anya, el kell mennem!
- Sehova sem kell menned. Hová akarsz menni? - nézett fel a számlák és jegyzetek tengeréből. Újabban hazahordta a munkáját.
- Muszáj mennem. Panka hívott, hogy a bátyja és pár renitens osztálytársam hazavágta a nappalijukat, este meg vendégek jönnek. Segíteni megyek.
- Bárcsak itthon is ilyen lelkes lennél! - forgatta meg a szemét. - Menj! De legkésőbb nyolckor lépd át a küszöböt, oké?
- Persze! Köszi!
Anya visszamélyedt a könyvelésbe én pedig magamra vettem a dzsekimet és kirohantam az ajtón.
Sajnos a sofőr ezúttal nem volt olyan kegyes hozzám, mint reggel. Becsukta az ajtót, és az orrom előtt száguldott el az állomásról.
- Remek! - morogtam. Kikerestem Panka számát, és szóltam, hogy mégsem számíthat rám. Csalódottnak hangzott.
- Akkor majd valahogy ráveszem őket, hogy segítsenek!
- Na, abban én azért nem reménykednék.
- Én sem. Na, mindegy. Azért köszi, hogy jöttél volna. Holnap találkozunk.
- Aha. Szia!
- Heló!
Hazakullogtam. Idő közben esni kezdett, ezért még meg is áztam. Bár ez nem zavart. A sötét felhőkből ítélve, egész éjszaka szakadni fog.
- Már itt is vagy? - nézett fel anya csodálkozva.
- Lekéstem a buszt. - vontam meg a vállam, és kibújtam csurom vizes kabátomból.
- Pech.

- Az. - bólintottam és visszatértem a fogalmazásíráshoz. Jó egy órán belül azzal is elkészültem, bár még lett volna időm jövőhét keddig. Nem is ismertem magamra. Bár, azt megfogadtam, hogy igyekezni fogok az új suliban. Egy darabig. Bekapcsoltam a Notebookom és megnyitottam a böngészőt. Facebook. E-mail-ek. Youtube. Beindítottam egy Maclemore számot és átfutottam az eseményeket. Újabb két osztálytársam jelölt be. Léna és Vera. Visszaigazoltam őket. Nem értettem ugyan, hogy miért öltöznek össze egyfolytában, és miért akarják a legkisebb különbséget is elmosni. Az egyik fiú csinált egy osztálycsoportot, amibe engem is meghívott. Ezt is elfogadtam. Vetettem egy pillantást a chat-re. Miután az, akit kerestem, nem volt online, ki is kapcsoltam a gépet.
Lefekvés előtt kilakkoztam a körmeimet, aztán ruhát kerestem holnapra. Ha megint későn ébredek, legalább ezzel ne kelljen törődni. Hajat is mostam. A Don Quijote az ölemben pihent, olvasásra várva.
- Hát akkor lássunk neki! - dünnyögtem és felnyitottam a kemény fedelet, ami több mint hatszáz oldalnyi eseményt rejtett maga mögött.