I. / 13.rész * Az első bál

Kedves Olvasók!

Még egyszer bocsánatot kérek a sok kihagyás miatt! De a lényeg, hogy most itt az új rész! :)

Köszönöm az előző fejezethez érkezett 7 pipát, és a kommentet Giginek! Továbbá az újabb feliratkozóknak is köszönöm! :) Blanka és Vivi <3

Olvassatok és véleményezzetek! Puszi:

Eszti :)

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ez nem is én vagyok. Idejét sem tudom, mikor beszéltem utoljára ennyire zavarosan. Bambán néztem a távolodó alak felé. Egy magas, végzős srác nagyot taszított rajtam. Röhögések közepette hátrafordult és intett, hogy sajnálja, aztán tovább ökörködött a haverjaival. Bénán elmosolyodtam és igazából hálás voltam neki. Hosszú léptekkel szeltem át az öltözőhöz vezető üvegajtó és a hátsó lépcső közti teret. Lábaimat a lehető leggyorsabban kapkodtam a kopott, szürke lépcsőfokokon. Az első emeleten hömpölygő tömegen szinte lehetetlennek tűnt átverekednem magam. Összehúztam a vállaimat és szlalomozva igyekeztem a szekrényem felé. Gyors mozdulattal levettem a lakatot. Igazából  mindent gyorsan csináltam, mert féltem, hogy fellöknek a nagy igyekezetükben. Kivettem a vastag angol nyelvkönyvemet és a tornazsákomat a táskámmal együtt bevágtam a szekrénybe. Rácsaptam az ajtót még mielőtt minden kiömlik.
Az angolóra a hátsó lépcsőház kijáratával szemben volt megtartva. A lépcsőzetes teremben négy oszlop, oszloponként pedig négy pad volt elhelyezve. Nagy léptekkel vágtáztam fel a széles lépcsőkön és bevágtam magam a leghátsó padba. Krisztián az utolsók közt érkezett. Kezeimet az ölembe ejtettem és az ujjaimat tördeltem. A szemem sarkából láttam, amint kihúzza a széket és leül mellém. Felemeltem a fejem és rá mosolyogtam. Volna. De mellettem nem Krisztián, hanem Csaba ült. Könyökét lazán megtámasztotta a szék támláján és felém fordult. Körülnéztem. Krisztián épp ebben a pillanatban ért a háta mögé.
- Ez a hely foglalt.
Csaba hátra sem fordult, miközben ezt mondta. Halványan mosolygott rám. Lesütöttem a szemem. Tudtam, hogy utálják egymást. Tudtam, hogy itt és most nekem kell döntenem. De mégis hogyan? Miközben magamban vívódtam két szempár meredt rám. Az egyik magabiztosan, a másik tanácstalanul, dühtől izzóan. Nagyot nyeltem. Muszáj lesz meglépned!
- Csaba, figyelj, öhmm... kedves tőled, hogy ideültél, - idegesen simítottam végig a hajamon - de már megbeszéltem Krisztiánnal, hogy... szóval, hogy ma mellette ülök.
Szorongató érzés kerített hatalmába. Némi büszkeség is elöntött a pillanat tört részéig. De aztán végiggondoltam, mit tettem. Irtóra elszúrtam. Ha jelentettem valamit Csabának, annak mostmár vége. Ha viszont nincs vége, ráuszítottam Krisztiánra. Miért vagyok m indig én minden baj forrása?
Csaba arcán valami megmagyarázhatatlan grimasz vonult át, aztán szó nélkül felállt, nagyot taszított Krisztiánon és levágta magát Olivér mellé.
- Aj, Istenem! Ne haragudj! - suttogtam.
- Miért kéne? - nézett rám.
- Elszúrtam. Azt hiszem. Most aztán tényleg, frankón utál.
Krisztián megvonta a vállát és kinyitott a könyvét.

* * *

- Várj!
Megragadtam a karját és félre rántottam a tömegből. Krisztián rám emelte kérdő tekintetét és keresztbe fonta a karját.
- Sajnálom! Hagynom kellett volna... ah, vagy nem is tudom! De tényleg! Ha nem avatkozom közbe, most nem utál meg még jobban. Csak... ah, totál megkergültem! Nem haragudj! Hagyjuk!
Zavartan tekergettem a hajtincseimet és nem mertem rá nézni.
- Hé, ez nem a világ vége!
Krisztián hangja nemlepően nyugodt és barátságos volt. Óvatosan felnéztem rá.
- Tudom, csak tényleg sajnálom. Csaba nehéz eset, azt hiszem.
- Csaba egy nagy...
A mondat végét elharapta, jobb keze ökölbe szorult, de az arcán semmi változást nem lehetett felfedezni. De vajon tényleg igaz, amit mond? Talán tényleg félreismertem Csabát?
Tény, hogy velem mindig nagyon kedves volt - talán túlságosan is. De lehet, hogy ezt az arcát csak nekem mutatja.
- Szeretném, ha tudnád, hogy rám számíthatsz. Mármint, tudom, hogy ez nem valami sok, de én itt vagyok, ha gáz van! - mondtam halkan.
- Kösz! - mosolyodott el újra. Aztán az órájára nézett és ez a mosoly rögtön az arcára fagyott. - Francba! Bocs, de most lépek! Kösz mindent! Szia!
Elviharzott a lépcső irányába én pedig a szekrényemhez indultam.
- Rabs!
Hátra sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki szólt utánam.
- Tessék?
- Ö... Hát tudod lesz ez a cucc pénteken. És mivel mi már úgyis jártasak vagyunk ebben a közös táncos izében... szóval lenne kedved velem jönni?
Földbe gyökerezett lábakkal álltam és Csabára bámultam. Elhívott. Elhívott! Abban a pillanatban boldog voltam. Igen, minden bizonnyal. Visszafogtam a feltörni készülő vigyoromat és elmosolyodtam.
- Hát, ha tényleg velem akarsz elmenni, szívesen.
Büszke voltam magamra, hogy képes voltam összefüggően beszélni.
Csaba lazán beletúrt a hajába és ő is elmosolyodott.
- Találkozzunk itt, vagy menjek el érted?
- Nekem mindegy. De jobb, ha inkább itt. Nem akarom, hogy végignézd, ahogy végigszerencsétlenkedem magam az úton. Sajnos túl magas a cipőm sarka - nevettem el magam.
- Oké. Akkor gondolom holnap látjuk egymást.
- Nem jössz haza?
- De. Megyek.
Értetlenkedve néztem utána. De aztán rögtön eszembe jutott, hogy alig pár perce meghívtak életem első báljára! Eszeveszetten kutakodtam a táskámban és mikor végre ráleltem a telefonomra tárcsáztam Panka számát.

* * *

- Akkor este! - intettem Kírának és hazafelé vettem az irányt.
Este. Ahogy ebbe belegondoltam mosolyogni támadt kedvem. A fülemben a kedvenc dalaim dübörögtek a buszon és az utcán is. A lakás üresen állt, csupán Rosy fogadott kitörő örömmel a kapuban. A táskámat ledobtam az előszobában. Kibújtam a dzsekimből és a bakancsomból. Amíg teát főztem bekapcsoltam a tévét és egy darabig elidőztem a kedvenc csatornámon. Az óra negyed négyet mutatott, ezért gyorsnak kellett lennem. A ruhámat már tegnap este kikészítettem, a cipőm még az eredeti csomagolásában hevert a földön. Bementem a fürdőszobába és megtámaszkodtam a mosdókagyló szélén. Fogat mostam aztán letöröltem az aznapi sminkemet. Szempilláim tövébe vékony vonalat íveltem fekete tussal. Számra natúr rúzst kentem, szempilláimat spirállal íveltem.
- Hm. Ez így elmegy. - vontam vállat és átsiettem a szobámba.
Valami különös érzés kerített hatalmába, mikor felhúztam a ruhát. Ez most más volt, nem olyan, mint amikor a boltban felpróbáltam. Álltam, az egész alakos tükörrel szemben és előre-hátra billegtem. Megnéztem magam jobbról, aztán balról is.
Leültem az ágyam szélére és az ölembe vettem a cipős dobozt. Óvatosan kivettem belőle a magassarkút úgy, mintha valami felbecsülhetetlen kincs lenne. Egy darabig néztem, forgattam, aztán elsüllyesztettem a mellettem heverő táskába. Az órámra pillantva a készülődésem kapkodásba ment át. A bál hétkor kezdődött, az óra majdnem hatot mutatott, és nekem még oda is kellett érnem. Nem tudtam felfogni, hogy sikerült így elszerencsétlenkednem az időt. Felvettem a kedvenc, babarózsaszín kardigánomat. Nyakamba fehér, kötött csősálat tekertem és a táskámat felkapva kisiettem az előszobába. A falra akasztott tükörben érdekes látvány fogadott.
- Basszus, a hajam!
Éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. Visszarohantam a fürdőszobába és sietősen kirángattam a gumit a hajamból. Kettéválasztottam középen és jobb oldalt az első tincseimet oldalra tűztem egy hullámcsattal. Hiába igazgattam, ennél jobban jelenleg nem tudtam kihozni belőle. Visszamentem az előszobába és belebújtam a bakancsomba. Felkaptam a táskám és a kabátom, majd sietősen távoztam.
A busz - csodának csodájára - időben jött. Mikor leszálltam már majdnem teljesen besötétedett. Rossz érzés kerített hatalmába, ahogy a gyér fényben átvágtam a parkon. Alig tíz méterre voltam a zebrától, amikor valaki hozzám ért. Hatalmasat sikítottam és legalább egy métert ugrottam előre. Remegtem és nem tudtam, hogyan védhetném meg magam.
- Bocs! Megijedtél? Ne haragudj!
Panka bocsánatkérő arccal meredt rám. Mikor végre magamhoz tértem elmosolyodtam.
- Ezt még visszakapod! - sziszegtem, aztán magamhoz öleltem. - Egyébként is utállak! Azt mondtad, nem Csaba fog elhívni! És tessék!
- Én úgy tudtam, hogy más lesz. De lényegtelen. Az a fontos, hogy jól érezzük magunkat!
Együtt léptünk be az iskolába. Az aulában meglepően nagy volt a csönd. A falra neon sárga nyilakat ragasztottak, melyek a tornateremhez vezettek minket. Kovács tanár úr észrevett és intett, hogy menjünk oda. Mivel az ő osztályából is érkeztek tanulók a bulira - köztük és is - itt kellett lenne, hogy felügyeljen.
- Sziasztok lányok! A kis tornateremben van a ruhatár, az udvaron a buli. Illetve a nagy tornateremben is, de oda csak a végzősök mehetnek a kísérőikkel. Jó szórakozást!
Pankával biccentettünk aztán bementünk a kis terembe. Az összes akasztós padot és kabáttartót áthurcolták az öltözőkből. A kabátok mennyiségéből ítélve pedig, már jó páran megérkeztek. Megkerestük a kilencedik évfolyamnak fenntartott helyet és lerogytunk egy padra.
- Meg kell keresnem Csabát. Nélküle nem engednek be.
- A bátyám már itt van. - forgatta a szemét Panka. - Tizenkét játékban győztem mire belement, hogy elhozzon, erre mi van? Eltűnik! Fantasztikus! És még csak nem is végzős! Jövőre meg tuti, hogy nem engem hoz el!
Már épp reagálni akartam, mikor megláttam Csabát. Sötét farmert, kék inget és lazán megkötött nyakkendőt viselt.
- Menj már! Mire vársz? Majd én ezt megoldom! - legyintett, és egy határozott mozdulattal talpra állított.
- Biztos?
- Persze! - mosolygott.
- A cipő! Át kell vennem!
Visszaültem és előrángattam a rózsaszín lábbelit. Gyorsan lecseréltem a bakancsom, levettem a sálam és a kabátom, majd felálltam.
- Na? - kérdeztem bizonytalanul.
- Tökéletes! Ha eddig nem esett beléd, most már tuti a siker! - kacsintott.
- Nem ez a célom, de legyen. - nevettem, majd elindultam Csaba felé.
Igyekeztem úgy járni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne tizenkét centivel magasabban lépkedni az átlagosnál.

~ We won't stop!!! ~

- Szia. - intettem bátortalanul.
- Szia. Jól nézel ki.
- Köszi. Mehetünk?
- Persze! De mégis hogy fogod kibírni ebben? - mutatott a cipőmre.
- Majd csak megoldom. - legyintettem.
Kiléptünk az udvarra. A betonos focipályákat hatalmas sátor fedte, ami az iskolában ,,bulicamping" néven híresült el. A bejáratot Szíj tanárnő őrizte, ám elmaradhatatlan sípja helyett most csinos nyaklánc lógott a nyakában.
- Szép estét fiatalok! Mosoly, kézfogás, és be is mehettek!
Bátortalanul kinyújtottam a kezem. Csaba határozottan megragadta és elmosolyodott. Én is így tettem.
- Na, most már elhiszem, hogy közötök van egymáshoz! Befelé! - intett.
Rengetegen voltak. A lányok, mit sem törődve az elegáns ruhákkal, a tánctéren ugráltak, és felszabadultan táncoltak. A fiúk többségén látszott, hogy csak azért jöttek el, hogy a partnereiket beengedjék. De volt pár vakmerő egyed, akik a parketten tartózkodtak.
- Oké. Bejöttünk. És most?
- Hát, gondolom táncolni kéne. - mondtam.
- Na, az nekem nem pálya. Kérsz valamit inni?
- Nem köszi. Inkább megkeresem Kírát, ha nem gond. Még nem láttam, hogy itt van-e.
- Oké.

Csaba elindult egy csapat fiú felé. Én pedig próbáltam kivenni a tömegből Kíra alakját. Hamarosan sikerült is. Egyszerűen csodásan festett. Vörös, térdig érő ruhát viselt, haját fonatba kötötte. A rúzsa is vörös volt, és arany sarut viselt. Amint észrevett boldogan szaladt hozzám.
- Halihó, Málnus! Na?
-  Most jöttem! Tényleg, hol van Bence?
Kíra egy csoport felé mutatott, ahol Bencén kívül Csabát és Olivért is felfedeztem. Kíra vállat volt és elvigyorodott.
- Táncoljuk!
Mivel nem volt ellenvetésem, Kíra kézen fogott és a tömegbe rángatott. Alig bírtam lépést tartani vele. Persze, könnyű neki, hiszem laposban van...
A sulirádiósok számot váltottak. A hangfalakból az American idiot üvöltött. Pechemre imádom ezt a számot, ezért nem volt kérdés az, hogy végigtáncolom. Kírával egymás mellett ugráltunk, ráztuk a fejünket, egy szóval: jól éreztük magunkat. Mire véget ért a szám a lábam irtózatosan sajgott, de túl jó kedvem volt ahhoz, hogy ez érdekeljen is.
- Iszunk?
- Iszunk! - mondta Kíra nevetve és elszökdelt a büféként funkcionáló asztalhoz. Én lemaradtam, mivel nem tudtam ugrálni. Ahogy körülnéztem megláttam Erikát. Erőteljesen össze volt gabalyodva egy felsőbb évessel. Megrázkódtam és továbbmentem. De ekkor meghallottam a We can't stop-ot és visszafordultam a táncoló diákokhoz.
- Egy tánc?
Egy ismeretlen, magas srác állt előttem, ahogy megfordultam. A szemei elárulták.
- Szia. Te Balázs vagy, igaz?
- Gyorsan terjed a hírem! - röhögött fel.
- Az öcséd az osztálytársam.
- Ja, vagy úgy. Akkor te vagy... - elgondolkodva nézett maga elé - Ah, te vagy Erika!
- Ne is haragudj, de ez a legnagyobb sértés, amit mondhattál! - mondtam tettetett felháborodással. - Málna vagyok.
- Akkor Málna, egy táncot?
- Benne vagyok. De csak ha nem szólsz Pankának, hogy én raboltalak el! - nevettem fel.
- Ezt elintézhetjük.
Bence megfogta a kezem és behúzott a táncoló párok és bátor szólisták közé. Kezeit a derekamra csúsztatta és a zene ritmusára kezdtünk ringatózni.
- És hogy tetszik a suli?
- Szuper! Eddig még csak matekból kaptam karót. Azt hiszem ez javuló tendencia!
Bence felnevetett és közelebb húzott magához.
- Ha akarod szívesen korrepetállak.
- Megfontolom.
A keze lassan elkezdett lefelé csúszni és ezt nem értékeltem túlságosan. Hátranyúltam és visszaemeltem őket az eredeti helyükre.
- Értettem a célzást. - mondta vigyorogva.
-. Remélem is. Azt hiszem nem ilyen lányokhoz vagy szokva.
- Megeshet.
- Én jövök. - lépett oda hozzánk Csaba. Nem mosolygott, de más érzelmet sem mutatott.
- Tessék haver! - mondta Balázs vigyorogva. De mielőtt elengedett volna még egyszer megfogta a fenekemet.
- Nos, mégis táncolsz? - kérdeztem miközben magához húzott.
- Végül is ezért jöttem veled, nem?
- Ahogy gondolod.
Kellemes érzés áradt szét bennem, amikor hozzám ért. Ott álltunk, ketten, akár a gólyatáborban, de ez most mégis más volt. Már most kezdtem sajnálni, hogy egyszer el kell innen ballagnom. Négy év hosszú időnek tűnik, mégis hamar elrepül. Talán nincs is még egy ilyen iskola, ahol sulibulikat szerveznek, saját szekrényed lehet, és nem utolsó sorban - rengeteg a fiú. Egy egyszerű lány erre azt mondaná: mennyország. De én többet láttam benne. Négy olyan évet, amit soha nem fogok elfelejteni.
Csaba végig engem figyelt, miközben ezen agyaltam. Ahogy felnéztem rá, valami megváltozott. Lassan közelebb hajolt. Nem tiltakoztam, nem húzódtam el. Csaba belenézett a szemembe. Szája sarkában halvány mosoly bujkált. Lehunytam a szemem. És vártam. De nem történt semmi. Csaba magához ölelt aztán a lassú számot egy pörgősebb váltotta fel.
- Ezt már nem vállalom be ha nem gond.
- Nem, persze, menj csak.
Nyeltem egy nagyot. Persze, hogy is hihettem, hogy megcsókolna!
Ott álltam a tomboló diákok között és próbáltam elhitetni magammal, hogy ez semmit sem jelent. Pedig ez nem volt így.