I. / 15. rész * Öt ellenség?

Drága Olvasóim!

Itt is van az újabb fejezet. Megint sok volt a kihagyás, ezért bocsánatot kérek! Sajnos a suli... hát igen. Köszönöm az előző részhez érkezett 5 pipát. Kicsit elszomorodtam, hiszem kommentek nem érkeztek. De persze nem is azért írok, nincsenek elvárásaim! :)

Kellemes olvasást, és ha úgy gondolod, megéri, véleményezd!

Eszti :)

~~~~~~~~

Amit azon a bizonyos péntek délutánon hallottam, még egy hét múltán is nap mint nap foglakoztatott. Sohasem kérdeztem rá, sohasem utaltam. Krisztián is olyan volt mint mindig. Csendes, nyugodt, és hálás, mikor matekórán melléültem.
A mai nap volt az első péntek októberben. Az udvart tenyér nagyságú gesztenyelevelek narancs szőnyege borította, és egyre több futót kellett a gyengélkedőre kísérni bizonyos sunyin megbúvó gesztenyék miatt.
Amolyan igazi, októberi nap volt a mai. A szél felkavarta a salakot, az égen barátságtalan felhők kergették egymást.

Kírával a négyes teremben ültünk, a megszokott helyünkön. Ő éppen egy melegszendviccsel küzdött, pontosabban már a másodikkal ebben a szünetben. Én a szavazólapom fölé görnyedtem és próbáltam eldönteni, melyik témára voksoljak, ami az idei haloween-i bált illeti. Igazából mind teljesen sablonosak voltak, így végül egy kis x-et firkantottam a zombik melletti négyzetbe és letettem a tollat. Igazából ha akartam volna, akkor sem tudok koncentrálni semmire. Csabáék éppen az ebédnél kapott almákkal dobálták egymást. Időnként felhangozott egy-egy cifrább káromkodás, mikor a gyümölcs telibe talált valakit. Hátra dőltem és összekulcsoltam az ujjaim. Néha igazán nem értettem, miért nem bírnak nyugton maradni.
Ijedten ugrottam fel. Egy kósza alma néhány centire a fejemtől ütődött az ókori irodalmat bemutató plakátnak.
- Bocs! - üvöltött Olivér, de a következő pillanatban Bence gyomorszájon találta és ezzel el is terelte a figyelmét.
- Miért kell ezt még pénteken is? - kérdeztem.
- Hát, fiúk. Azt hiszem jobb lenne ha beletörődnél...
Néha igazán nem értettem, hogyan képes Kíra állandóan nyugodt maradni.
- A kaja teszi - mondta két harapás között - van benne valami... hmmm... nem tudom! Esküszöm, hogy megnyugtat, ha eszek! Még nem láttál éhesen...
Becsengettek, bár ez a teremen még nem látszott. A fiúk csak akkor kezdtek a helyükre szivárogni, mikor Kovács tanár úr már becsapta maga mögött az ajtót.
- Szép napot, emberek! Kíra, a papírokat légy szíves! Nos, nézzük mit is csinálunk ma... Ah, megvan! Málna, kérlek! Osztanál mindenkinek ebből egyet?
Felém nyújtott egy csomag írólapot én pedig készségesen érte mentem.
- Addig pedig lássuk, hogy az osztály melyik témakört preferálja! Gábor fiam, számold össze! Írd is föl... úgy, oda jó lesz! Szóval! - csapta össze a tenyereit. - Nemsokára itt van az év második bálja, gondolom már mindenki tudja, miről van szó még, ha nem is volt ott mindenki. No, de nem is ez a lényeg. Ma folytatjuk azt, amit eddig minden héten csináltunk: egymás megismerését!
- Most miért? Ez rohadt unalmas, tanbá'!- ordította be Gábor.
- Pont ezért, fiam. Hogy mindenki tudja milyen bunkó és kulturálatlan vagy. Van még kérdés?
Az osztályon gúnyos nevetés futott végig, és mire elült, már mindenki előtt ott hevert az általam osztott papírlap.
- No, akkor kérem, hogy mindenki írja fel azt az öt embert, akikkel a legjobb kapcsolata van az osztályból, és azt az ötöt is, akikkel nincs kapcsolata. Végül pedig azokat, akikkel ellenséges viszonyt ápol! Remélem mindenkinek világos a feladat!
- Csak öt? Ez nem túl fair a népszerűségemet tekintve! - mondta Olivér kaján vigyorral.
- Nem is értem ki áll szóba veled, fiam. De ettől függetlenül leszel szíves a ,,baráti" körödet most az egyszer öt főre korlátozni!
Elgondolkodva meredtem a lapomra. Öt ember. Kírát és Krisztiánt rögtön felírtam. Panka nem járt az osztályba így ő kiesett a szórásból. Végül, kis gondolkodás után Csabát is a papírra firkantottam Olivérrel és Áronnal együtt. Jöhetett az öt semleges. Ide nem volt nehéz neveket írnom, szinte az osztály fele ide tartozott. Végül pedig az öt ellenségem. Habozva ugyan, de Erikát besoroltam ebbe a kategóriába. Ugyan mostanában inkább közömbösek voltunk egymásnak, mintsem ellenségek, a kapcsolatunk nem indult valami fényesen. Aztán a listám valahogy nem tudott tovább gyarapodni. Nem is tartottam lehetségesnek, hogy egy hónap alatt az ember igazi ellenségeket szerezzen. Aztán félve hátrapillantottam Krisztián felé. Neki sikerült, de sehogy sem értettem, miért nem kedvelik. Esélyt sem adtak neki, csak eldöntötték, hogy mind utálják, és kész.
- Kíra, összeszednéd, kérlek? Gábor, fiam, elhiszem, hogy matekból nem vagy valami penge, de ennyi idő alatt már összeszámolhattad volna a szavazatokat.
- Asszem, kész! - vont vállat Gábor, és egy laza mozdulattal a tanári asztalra dobta a krétát.
- Lássuk! Hmm... úgy tűnik, az osztály egyöntetűen a zombikat szavazta meg. Oké, ezzel megvolnánk. Nézzük ezt a mostani kis felmérést. Mielőtt összeszámoljuk, elmondanám, hogy ennek nem az a célja, hogy hierarchia-rendszert állítsunk fel. Málna, megtennéd, hogy írod a táblára, amit diktálok?
Kimentem a táblához és felkaptam egy krétát. Kovács tanár úr diktált, én körmöltem. Az eredmény elég kiszámítható volt. Éppen az utolsó vonalat húztam be Csaba neve mellé, amikor kicsengettek.
- Jövő héten találkozunk! Kellemes hétvégét! Málna, a táblát, ha megkérhetlek!
- Persze! - mosolyogtam. - Kellemes hétvégét!
Szárazt szivaccsal gyorsan elmaszatoltam a neveket és vonalakat. Krisztián a hátára dobta a táskáját és kifelé indult. Már egy hete beszélni akartam vele, és itt volt az alkalom.
- Hé, Krisz! Megvárnál?
Felült az ajtó melletti pad tetejére és bólintott. Még tettem néhány gyors mozdulatot aztán ledobtam a szivacsot.
- Ráérsz?
- Attól függ. - mosolygott.
- Beszélni szeretnék veled.
- Burger?
Hálásan bólintottam.
- Az aulában tíz perc múlva?
Krisztián bólintott és elindult a szekrényéhez. Én is felszaladtam, magamra kaptam a mogyorószín bőrdzsekimet, bedobáltam a táskámba a tancuccaimat. Krisztián egy oszlopnak támaszkodva várakozott.
- Mehetünk?
- Persze - bólintottam, és kiléptünk az iskola kapuján.

* * * 

- Szóval mit szerettél volna mondani? - kérdezte, mikor már teli hassal, elégedetten dőltünk hátra a puha, piros kanapékon. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Nagyot kortyoltam a kólámból.
- Hát, mielőtt elítélnél, esküszöm, hogy nem akartam. Csak annyira kíváncsi voltam, és...
- Lehet, hogy egyszerűbb lenne megértenem, ha tudnám, miről beszélsz... - nevetett fel.
- Hallottam. - nyögtem. - Mármint hallottalak énekelni múlt héten.
Lesütöttem a szemem, és újra ittam csak, hogy ne kelljen beszélnem.
- És ez volt az a hatalmas probléma? - nézett rám hitetlenkedve, de a szeme nevetett.
- Hát... én csak nem értelek... - mondtam halkan.
- Most biztos azt akartad megkérdezni, hogy miért nem voltam hajlandó órán felelni.
- Igazából igen. - sóhajtottam fel. - Tényleg nem értelek. Őrülten tehetséges vagy! Amibe belefogsz, minden sikerül...
- Te is tudod, hogy ez nem így van - komolyodott el.
- De akkor miért nem mutatod meg, hogy mit tudsz? Legalább azt, amiben jó vagy! - értetlenkedtem.
- Málna, figyelj. Így is mindenki utál, te is láthattad ma. Ha felhívom magamra a figyelmet, azzal csak azt érem el, hogy minden nap megverethetem magam.
Nem mondtam semmit, csak újra ittam. Kicsit rémülten néztem az üdítőmet, melynek tetején már nem a megszokott feketeség, hanem a pohár fehér alja sejlett át.
- De megérdemled az elismerést! Jobb vagy, mint ők, ezért utálnak!
- Lehet, hogy így van, de inkább nem próbálkozom. Nekem így is jó.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz! És tudom, mit fogsz csinálni! Pontosabban mit fogunk!
Krisztián megfejthetetlen tekintettel méregetett.
- Nem adod fel, ugye? -kérdezte végül, és felnevetett. - Nem kell engem védelmezned, Málna. Tudom mit akarok, tudom, mit miért teszek. Csak bízz bennem, és hagyd, hogy azt tegyem, amit jónak látok.
- Csak féltelek. - mondtam őszintén.
- Semmi szükség rá. Azt hiszem elboldogulok! Vagy ha már a te védelmedre szorulok, nagy gondok lesznek! - nevetett újra.
- De ígérj meg valamit! - szegeztem rá a szívószálam, mire apró kis barna foltok jelentek meg halványkék pólóján.
- Csak akkor, ha kapok egy új pólót! - röhögött fel, és hátradőlt. - Nos, mi az a nagyon fontos dolog?
- Eljössz velem a meghallgatásra. Jövőhéten pénteken, órák után, a díszterem előtt találkozunk!
- Te be akarsz vinni engem a sulis énekkarba? - kérdezte, és hitetlenkedő kacaj hagyta el a száját.
- Pontosan. - bólintottam komolyan.
- Nem. - felelte egyszerűen.
- De hát miért... - kezdtem volna, de Krisztián csak felemelte a kezét és elmosolyodott.
- Megoldom, oké? Nem kell sajnálnod, nem kell segítened. Csak hagyd, hogy minden menjen úgy, ahogy szokott.
Beleegyezően sóhajtottam, de még mindig nem értettem semmit. Nem értettem, miért nem akarja megmutatni, ha egyszer ilyen piszkosul tehetséges! Mások ölni tudtak volna a hangjáért és ő mégsem tett semmit.
- Én ott leszek. - vontam vállat végül. - Azért eljöhetnél megnézni, ha van kedved.
- Mindenképpen. - mosolyodott el. - Fagyit?
- Jöhet. - mosolyogtam most már én is. De közben végig valami rossz érzés kerülgetett. Tudtam, hogy Krisztián őszinte volt - amit mondott, minden igaz. De azt is tudtam, hogy valamit elhallgat. Csak azt nem értettem, miért.
Persze mindennek oka van. Annak is oka volt, hogy azon a péntek délutánon nem tudtam meg mindent. Pedig, ha már akkor tudtam volna, minden egész máshogy alakul...
De nem tudtam meg. Ezért a délutánom hátralévő részét boldogan, fagyizva, gondtalan beszélgetéssel töltöttem, egy olyan fiú mellett, akit nagyon megkedveltem.

* * *

Este újra káosz várt, mikor hazaértem. De a délutánom olyan örömmel töltött el, hogy szinte szó nélkül takarítottam össze Ádám után, majd a fürdetését is magamra vállaltam.
Késő este volt már, mire frissen mosott hajjal beléptem a szobámba. Leültem az asztalomhoz és elővettem a körömlakkjaim. Magam elé vettem a laptopom és beindítottam egy filmet. Miközben pingáltam, az agyam megállás nélkül kattogott.  Nem is igazán figyeltem sem a filmre, sem arra, mit is festek a körmömre
. Egyre csak a délután jár az eszemben. Egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy mit titkol. Így utólag minden annyira egyszerű!
Annyit gondolkoztam, hogy végül csak a stáblista monoton pörgésére eszméltem fel. Az órámra pillantva megállapítottam, hogy jobban járok, ha most lefekszem aludni. Félretettem a laptopot, még nedves fürtjeimet kiszabadítottam a törölközőből és szétterítettem a vállamon. Balra néztem. Az egész alakos tükrömben pont láthattam magam. Szemeim alatt sötét karikák húzódtak, a hajam hozzátapadt a homlokomhoz. Nem úgy festettem, mint a reklámokban szereplő, tökéletes lányok. Nagyot sóhajtottam és lekapcsoltam a lámpát.
Sokáig forgolódtam. De arra még több időbe telt rájönnöm, hogy éjjel kettőkor már nem működik úgy az agyam, hogy ezt a problémát megfejthessem. Engedelmesen sóhajtottam tehát, behunytam a szemem, és megadtam magam az egyre jobban szétterülő álomnak, mely lassan bekerített és édes képzetekkel szőtte tele az éjszakámat.