I. / 18. rész * Művér, no meg focilabda

Drága Olvasóim!

Bár úgy látom, mostanában nem vagyok aktívak - ezt meg is értem ennyi kihagyás után - mégis újabb részt hozok, hogy a félévi hajrában is legyen mit olvasnotok, bár ha nekem nem lesz időm írni, gondolom nektek sem olvasni! :) Na, szó mi szó, újabb fejezet, újabb kérdések... Ó, a kérdésekről jut eszembe, már elérhető a ,,Kérdezz-felelek" oldal a blogon! A menüsávban megtaláljátok, remélem van, ami nem hagy titeket nyugodni, mert szívesen fogadom a kérdéseket! :) Továbbá indítottam egy szavazást is, jobb oldalt találjátok! Ó, és még valami! Tegnap készítettem a blognak egy könyv- és egy DVD borítót is! Csak eljátszottam a gondolattal, mi lenne ha... ;)
Kellemes olvasást!

Eszti :)

~~~~~~~~

~ Zene ~

Mire eljött a péntek, szabályosan őrültnek nyilvánítottam magam. Úgy mászkáltam a suliban, mint egy élőhalott, és ez olyannyira feltűnő volt, hogy még Erika is megeresztett felém egy érdeklődő mondatot, hiába hangzott így: ,,Durván nézel ki! Mi a franc bajod van neked?". De ahogy eszembe jutott, hogy Csabával jár, és hogy talán azért tűr meg mostanában mindenféle sértegetés és gúnyos mosoly nélkül, mert úgy érzi, győzött, a torkom összeszorult, és a lányvécében kerestem menedéket. A helyzeten az sem javított, hogy sem Kíra, sem pedig Krisztián nem jelent meg egész héten. Igaz az előbbivel napi kapcsolatban voltam, utóbbiról azonban semmit nem tudtam. Csabának ugyanúgy nyoma veszett, ellenben Bence és Gábor ma már megjelentek a suliban.

Minden nap szorgosan kiürítettem a 13-as szekrényt. Már egész kis gyűjteményem volt az ócsároló fecnikből, amiket gondosan őriztem egy cipős dobozban, az ágyam alatt.

Tesi óra előtt, ha lehet, még depresszívebb hangulatba kerültem. Egyedül ültem a padon, és élettelenül húztam fel a nadrágom. A többiek vidámak voltak, örültek a pénteknek, fecsegtek össze-vissza. Csak annyira lógtam ki a sorból, mint egy veréb a papagájok közt.

Tesi után jött az ének. Ami más péntekeken a kedvenc órám volt, most viszont egyáltalán nem vártam. Tudtam, hogy a tanárnő nem felejt el emlékeztetni a válogatóra, márpedig nekem eszem ágában sem volt elmenni. Szerencsére megúsztam, még csak rám sem nézett egész órán, túlságosan lekötötte az éppen felelő fiúk egyike. Hát, mi tagadás, néha még az én arcomra is mosolyt csalt egy-egy ,,produkció".

Aztán jött egy angol, végül pedig az osztályfőnöki. Amit egész héten vártam, mert reméltem, hogy sikerül megtudnom valamit ezzel az egész keddi üggyel kapcsolatban. 

De az osztály hallgatott, az ofő pedig nem tudott semmiről. Így hát, ugyanolyan tudatlanul hagytam el az iskola épületét, mint eddig. 

Hazaérve bekapcsoltam a gépem és csináltam egy nagy bögre kakaót. Miután felnéztem Facebookra, és megállapítottam, hogy nem történt semmi említésre méltó, úgy döntöttem, inkább megnézek valami könnyekig megható filmet. Épp a DVD-k közt keresgéltem, mikor megcsörrent a telefonom.
- Szia, Panka!
- Hali, csajszi! Mivel napok óta olyan vagy, mintha valami tragédia ért volna, átjöhetnél!
- Nem hinném, hogy jó ötlet. - húztam el a szám. - Tudod, kedden felpofoztam a bátyád.
- Balázst? Hát ötletem sincs, mit tett ellened, de biztos megérdemelte. - nevetett fel.
- Nem, Bencét.
- Bencét? Ne is mondd, mostanában olyan, mint aki megbolondult. Állandóan itt bandázik a flúgos haverjaival. Komolyan mondom, félek itthon lenni! Jaj, a félelemről jut eszembe! Olyan filmet láttam! Meg kell nézned!
És csak beszélt, és beszélt. Nem is hagyott szóhoz jutni. Nem kérdezte mi bajom van, holott ő maga mondta, hogy látja rajtam, valami nem stimmel. Nem, mintha panaszkodni akartam volna, nem. De azért jól esett volna, ha nem rohan le a saját gondjaival. Nekem is van elég, köszönöm szépen. Így egy idő után meguntam és egyszerűen kinyomtam. Kíváncsi lettem volna rá, vajon mikor veszi észre, hogy magával beszélget. Bár az igazat megvallva a hívás elejétől kizárt engem.
Lementem a nappaliba és kiválasztottam a legundorítóbb, romantikus filmet, ami otthon volt, aztán egy tál popcornnal bekuckóztam az egyik fotelbe.

* * *

Mikor hétfő reggel beléptem a matek terembe, először megkönnyebbültem, mert Kírát és Krisztiánt is bent találtam. Aztán kicsit elkeseredtem, mikor a pillantásom a többiekre siklott. Gábor egyedül ült, Csanád és Bence pedig együtt. Az utóbbi kettő hozta a jól ismert formát, de Gábor komoran ült a helyén, és le mertem volna fogadni, hogy a fülében valami elviselhetetlen, hörgős zene dübörög, már csak azért is, mert az egész teremben hallani lehetett. Gyorsan levágtam magam Kíra mellé és előszedtem a cuccomat.
- Bahh...
- Na, látom ma sem javult a helyzet.
- Hát nem. De tudod mit? Nem is érdekel. Tudod nem az bánt, hogy nem köszönte meg, vagy hogy nem kért bocsánatot. Nem, ez engem nem érdekel. Végül is nincs miért hálálkodnia, és lehet, hogy direkt ütött meg. Csak egyszerűen szeretném tudni, mi folyik itt. - sóhajtottam.
- Nyugi. Biztos kiderül. Hidd el, az ilyen nagy botrányok nem maradnak titokban. - mondta Kíra halkan és beleharapott a diós csigájába.
- Igazad van. Csak nem tud nem érdekelni.
- Hé, kérsz? - nyújtotta felém a csigát. Ami igencsak megható pillanat volt, ha azt nézzük, Kíra mennyire odavan mindennemű táplálékért.
- Köszönöm! - mosolyogtam hálásan.
Órák után, hiába próbáltam lebeszélni, mondván, semmi értelme, hogy ő is velem szenvedjen, Kíra ragaszkodott hozzá, hogy végigülje a foci edzésemet. Jól esett, hogy ennyire a szívén viseli ezt az egész ügyet. Megnyugtató volt Kírával az oldalamon belépni a tornaterembe. Láttam a fiúkat is, az egyik sarokban Csaba és Gábor, a másikban a többiek. Hogy ebből mi lesz? Fogalmam sincs!
Minden esetre én mindkét tábort kerültem, egyedül melegítettem a fal mellett, tőlem alig két méterre pedig Kíra ült a padon, és valami isteni tortákról magyarázott, amit majd edzés után megetet velem.
Szerencsére mindennemű atrocitás elkerült, egészen az edzés végéig, amikor is az utolsó tíz percre a tanár engem állított be a kapuba. Feszengve ugráltam egyik lábamról a másikra, miközben a labdát kergető srácokat bámultam. Talán túlságosan is elmerültem a gondolataimban, annak ellenére, hogy tudtam, most még inkább figyelnem kéne, hiszen Bence és Olivér is az ellenséges csapatban játszott. De túl sok minden kavargott bennem, már napok óta alig aludtam öt óránál többet, ezért a reflexeim sem voltak olyanok, mint máskor. Azzal még megbékéltem, hogy a labda legtöbbször utat talált magának a kapuban, és úgy tűnt, a csapat sem haragszik túlzottan. A fiúk tesitanára ugyan néha elég erélyesen adta tudtomra, hogy mozoghatnék is egy kicsit. De annak ellenére, hogy nem remekeltem túlzottan a védekezés terén, mégis a mi csapatunk győzött. És ekkor kaptam meg azt a hatalmas rúgást, ami miatt percekig csak feküdtem és nem tudtam eldönteni, hogy hányni fogok, vagy csak szimplán kiköpöm az összes szervemet. A labda telibe találta a gyomromat, és nem is kellett körülnéznem ahhoz, hogy tudjam, ki volt. Bence már el is hagyta volna a termet, de elfelejtkezett arról, hogy a kis akcióját a tesitanár is végig nézte.
- Zsolna! Azonnal idejön! - ordította magából kikelve, de én ebből akkor nem sokat érzékeltem. A szemem könnybe lábadt, és görnyedten térdeltem a kapuban. Kíra pár másodpercen belül fojtott hangon könyörgött mellettem, hogy szólaljak már meg, de nem tudtam. Kétségbeesettem tapogatta az arcomat, pofozgatott, és folyamatosan beszélt, de inkább magának, mint nekem. Végül sikerült leküzdenem a fájdalmat, és felnéztem rá.
- Jól vagyok.
- Ó, istenem! Tuti? Gyere, állj fel! Vagy nem, ne is! Inkább maradj itt! Hozok vizet!
- Ne! El ne menj! - rémültem meg. A teremben közben visszhangzott a tanár üvöltése, de nem igazán érdekelt. Végül elhalkult és odajött hozzám.
- Minden rendben? - kérdezte, a saját stílusához képest igenis kedvesen.
- Persze. Jól vagyok. - nyögtem a lehető leghitelesebben.
- Rendben, akkor mehetsz. Az edzésnek vége. - mondta, majd gyors léptekkel kiviharzott a teremből.
- Ez a kis... - suttogta Kíra. - Ne haragudj, de muszáj ennem valamit, vagy nem is tudom mit csinálok vele! - mondta maga elé meredve, én pedig hangosan felnevettem, az arckifejezését látva.
Mire átöltöztem már sokkal jobban voltam, ezért nem ellenkeztem, mikor Kíra közölte, hogy ,,most pedig elmegyünk és eszünk valamit, vagy inkább két valamit".
Így hát a közeli plázában kerestünk ,,menedéket" a mai nap viszontagságai elől. Miközben a forró csokimat kortyolgattam, újra átrágtuk magunkat a múlt hét történésein, de Kíra teóriájánál jobb, vagy legalábbis hihetőbb nem nagyon akadt.

- Tudod, azért szép Gábortól, hogy ennyire Csaba mellett van. - mondta Kíra két falat palacsinta között.
- Hát, nem tudom, milyen a kapcsolatuk, de ezek alapján elég szoros lehet.
- Hm, ümm... te, figyu! Van már jelmezed a bulira? - nézett rám, és közben igyekezett lenyalni a csokiszószt, ami a kezére folyt.
- Nem. Azt hiszem, ezen még nem igazán gondolkodtam. Még van két hetünk.
- Mi lenne, ha szétnéznénk?
- Jól hangzik. - mosolyodtam el. Tudom, talán furcsán hangzik, de amióta csak Kírát ismerem, tudom, hogy ő az az ember az életemben, aki bármikor képes megérteni, és akire mindig számíthatok. És a tudat, hogy egy ilyen lány ül velem szemben, nagyon boldoggá tett.
Egész délután, pontosabban fél hétig, a boltokat jártuk, iszonyatosan sokat nevettünk, és még annál is több fényképet csináltunk. Fotózkodtunk a játékboltban, a palacsintázóban, egy életnagyságú plakáttal, ami egy éppen aktuális film főhősét ábrázolta, aki nem mellesleg irtó jól nézett ki. Szimpla, csajos délután volt, de az ilyenek mindig sokat jelentenek. Ráadásul nem is volt teljesen céltalan, hiszen a hobbi boltba betérve számos testfestéket és damilt vásároltunk. Sőt, azt is megbeszéltük, hogy hétvégén együtt alkotjuk meg a jelmezeinket.
Amikor este, a gépem előtt ülve a Facebookra feltöltött képeinket nézegettem, még mindig elkapott a nevetőgörcs, ha felidéztem a játékboltban tett kalandunkat. Kíra igazi barát, és ez számomra a mai nappal bizonyossá vált.

* * *

Pénteken csoda történt. Pontosabban nem csoda, de rám úgy hatott. Először nem is igazán figyeltem a környezetemre, olyan voltam, mint mostanában mindig: kapucnis pulcsiban, tankönyvvel a kezemben mászkáltam a suliban, és csak akkor beszéltem, ha kérdeztek. Lehet, hogy pont ezért nem vettem észre, hogy Csaba többször is a közelemben tartózkodott, mint ahogy azt Kíra párszor megemlítette a nap folyamán. Én azonban nem akartam foglalkozni vele. Dühös voltam. Az ofő egyébként egy osztályfőnökivel díjazta Bence akcióját, aminek csak azért nem örültem, mert nem akartam, hogy rám szálljon. Tényleg, már csak ő hiányzott az életemből!
Osztályfőnöki óra után, mikor a szekrényemben kotorásztam, mert az ég -világon sehol sem találtam a földrajz atlaszom, arra lettem figyelmes, hogy valaki mögöttem áll.
- Mit akarsz? - mormogtam hátra félhangosan, miközben a vállamig benne voltam a szekrényemben.
- Csak bocsánatot kérni.
Olyan gyorsan fordultam meg, hogy egy jól irányzott mozdulattal akkorát vertem a szekrény oldalába, biztos voltam benne, eltörtem.
- Öm... - nyögtem, és igyekeztem visszanyelni a könnyeimet. - Semmiség.
- Igaz, hogy most még emiatt is leszólnak, de tényleg köszi.
Döbbenten néztem Csabára, aztán megráztam a fejem és visszafordultam a szekrényemhez.
- Nem kell megköszönnöd. Csak nem akartam, hogy balhé legyen. Ennyi. - mondtam, és befejezettnek tekintettem a beszélgetést. - Ja, és várj! - szóltam még utána. - Ez itt a tied! - nyomtam a kezébe a lakatkulcsot, amit hétfő óta őrizgettem magamnál, és kerestem az alkalmat, hogy odaadhassam.
- Mi ez? - nézett rám furán.
- A szekrénykulcsod. - vontam vállat és visszafordultam a szekrényemhez.
- Kösz. - nevetett fel. - Nem igazán akarom tudni, mi ez az egész, de már kezdtem azt hinni, hogy valami hülye szórakozik. Szia.
Elment. Én ott maradtam, és már nem is igazán értettem, mi történt az előbb. Tényleg engem hibáztatott, amiért megvédtem? Értem én, hogy lány vagyok, de akkor is! Ez a dolog azért kicsit szíven ütött.
Csendesen baktattam hazafelé, sálamat az arcomba húzva, a fülemben a ,,depis vagyok hagyjatok" playlist-em ment. Sosem értettem Csabát igazán, de kezdtem ott tartani, hogy nem is akarom.
Otthon gyorsan megírtam a leckéimet, mert valahol sejtettem, hogy ha Kíra nálunk lesz hétvégén, nem fog érdekelni a suli.
Este játszottam Ádámmal. Neki valahogy mindig sikerül elvonnia a figyelmem, így csak vele tudok foglalkozni, ami elég megnyugtató és örömteli is egyben.
Mielőtt elaludtam, még üzentem Kírának, hogy biztos jó-e neki a hétvége, de mikor azt válaszolta, hogy ,,ha rólam van szó, bármikor okés", mosolyogva aludtam el.

* * *

Kíra szombat délután, pontban háromkor csengetett. Nagyon örültem, hogy most, kivételesen hétvégén is találkozunk, mert erre eddig nem volt példa. Egészen éjfélig filmeket néztünk, és alaposan kibeszélgettük magunkat, amire, azt hiszem, már szükség volt. Persze, a suliban nap mint nap együtt vagyunk, de ez más. Végül, fél három körül, mikor eljutottunk odáig, hogy az összes hülye társasjátékot, és netes rémséget is meguntuk, lefeküdtünk aludni, azzal a fogadalommal, hogy holnap tényleg nekilátunk a jelmezeinknek.
És ahogy tegnap megegyeztünk, vasárnap valóban hozzákezdtünk. Jó, mondjuk anyu időnként nagyot nézett, mikor Kíra egy ,,passzold már ide a vért" felkiáltással húszcentis repedést szaggatott az előtte lévő pólóba.
Amúgy az eredmény egész jól sikerült, bár a zombis jelmezekhez még hozzájön majd a smink is, amit a netről néztünk ki magunknak, és Kíra ragaszkodott hozzá, hogy neki is én csináljam meg.
- Tudod, mi lesz ebből, - bökött a laptopom képernyőjére - ha nekiállok egyedül megcsinálni?
Aztán olyan arcot vágott, hogy hangosan felnevettem.
Egyébként, meg merem kockáztatni, hogy ez alatt a két nap alatt, amíg Kíra nálunk volt, legalább kétszer annyi kaja fogyott, mint általában. Mondhatnám, hogy olyan mint egy csecsemő, de Kíra nem olyan. Nem három óránként eszik, hanem folyamatosan.
Végül, hat óra felé, Kíra elindult haza, én pedig egyedül maradtam a gigantikus kupival, amit két nap alatt megteremtettünk. Míg az üres zacskókat és poharakat gyűjtögettem, bele-belenéztem a képekbe, amit a hétvégén csináltunk. Fotók a ,,horror előtti, horror utáni" arcunkról, a kajamennyiségről, amit elpusztítottunk, a normális ruháinkról, amint lassan véres, darabokban lógó kapcákká alakulnak át. Kíra, miután magára borította a művért, Kíra, miután művéres kézzel szendvicset eszik. Közös képek Ádámmal, mesenézés reggel a nappaliban, forró teával, pokróca burkolózva. Kaotikus mennyiségű fotó Kíráról és az öcsémről, mert Kíra két nap alatt sem bírt betelni Ádámmal. Nincs mese, azt hiszem, mire elhagyta a házunkat bele is szeretett!

A székem támláján ott lógott a pénteki jelmezem. A Pankával vásárolt, rózsaszín ruha kihipózva, összevérezve, besározva.
Miután azon az estén szó nélkül letettem a telefont, elég csúnyán összevesztünk. Olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amik nem is voltak valósak, úgy sértegettük egymást, mintha sohasem lettünk volna barátok. Bár, az igazat megvallva, nem is tudom, Pankával barátok voltunk-e. A mi kapcsolatunkat a kényszer szülte, úgy tűnik eddig bírtuk úgy, hogy már nem szorultunk rá a másik társaságára. A jelmezemet a kapcsolatunk lezárásának szántam, ez volt az utolsó dolog, amit vele együtt vettem.
Este, mikor a gépem előtt ültem, hogy mappába rendezgessem a képeket, Kaptam egy értesítést Facebookon. Kíra Kelemen közzétett egy képet, amin te is meg vagy jelölve! Ahogy rámentem a képre elmosolyodtam. Én voltam rajta, Kírával a szobám szőnyegén hasaltunk, és köztünk Ádám vigyorgott, hanyatt fekve. A kép alatt pedig a következő szöveg állt: A két kedvenc szőkém, mindörökre! Köszönöm ezt a hétvégét, Málnuus!