I. / 19. rész * Musi?

Sziasztok!

Itt is van az új rész, kicsit hosszabb, mint szokott lenni, de remélem ez nem okoz gondot! ;)

Egy kéréssel fordulok hozzátok. Mégpedig azzal a kéréssel, hogy ha tetszik a blog, és szeretitek a történetet, osszátok meg másokkal is, hátha nekik is elnyeri a tetszésüket. És várom a kérdéseiteket/kéréseiteket a Kérdezz-felelek topicban! Csak bátran, bármiről, ami érdekel! :)

kellemes olvasást! 

Eszti :)

~~~~~~~~~~~~~~~~

- Hahó! - ugrott Kíra a nyakamba, ahogy meglátott. - Készültél a matekdogára?

- Mi? - nyögtem. 

- Tudod, doga. Ma. Sinus, cosinus és társai.

Lerogytam a helyemre és kétségbeesetten rángattam elő a füzetem. Jó, való igaz, hogy egész hétvégén csak filmeztünk meg Ádámmal játszottunk, de ennyire nem lehettem feledékeny! Riadtam próbáltam memorizálni az ábrákat és a feladatmegoldásokat, de igazából tudtam, hogy semmi esélyem tíz perc alatt mindent bemagolni, pláne, hogy semmit nem értettem ebből az anyagrészből.

Végül a három feladatból egyet sikerült megoldanom, de még azt sem jól. Egyszóval lehangoltan, vesztesként távoztam a matekteremből. Kíra jelenléte megnyugtató volt, és az is jól esett, hogy nem faggatott, nem vigasztalt, csak jött mellettem és egy a reggeli sonkás szendvicsét ette nagy átéléssel.
Ez a matek doga jóformán az egész napomat hazavágta, és akkor még számba sem vettem az alap problémáimat, mint Bence gyilkos tekintete, Erika furcsa, vizslató pillantásai, amit dacos némasággal körített, így esélyem sem volt megtudni, mi baja van - bár, nem mintha érdekelt volna. Aztán ott volt még Csaba, aki az ominózus délután óta került, és nem úgy tűnt, hogy részletesebb meg akarná tárgyalni az ügyet.
Az utolsó óránk angol volt, az ofővel. Nagyon igyekeztem, hogy megértsem, amiről magyaráz, leírtam mindent, amit felfirkált a táblára, de egy idő után azon kaptam magam, hogy a tollam nem is betűket formál, hanem apró kis rajzokat. Az angol füzetem lapját különböző nonfiguratív ábrák, felkiáltójelek, szívek, és egyéb minták díszítették, amik még csak véletlenül sem hasonlítottak a Past Perfect-re. Miután beláttam, hogy a mai napomat csak egy forró fürdő és egy irtó jó könyv mentheti meg, mély levegőt vettem és az órából hátralevő tíz percben minden figyelmemet az ofőnek szenteltem. Kicsit kétségbeestem, amikor a kicsengetés nem hatott rám különösebben, csupán egy olyan unalmas és várható ténynek tekintettem, amely borzalmas napomat képezi. Letargikus hangulatomat tetőzte, hogy kis híján beletörtem a kulcsomat a szekrénylakatomba, de miután kiküszöböltem a problémát, sietve átcsoportosítottam a tankönyveimet. Máskor is sokszor csináltam ilyet, mondhatni, már-már ösztönös mozdulatokkal pakoltam a vaskos köteteket. De eddig egyszer sem fordult elő, hogy a töri könyvemből egy kicsire hajtogatott, kockás füzetlap hulljon a folyosó padlójára. Értetlenkedve vettem fel, először arra gondoltam, tuti, hogy rossz szekrénybe dobták az üzenetet, mert el sem tudtam képzelni, ki küldhette, vagy hogy egyáltalán miért. Homlok ráncolva hajtogattam szét, majd végigfutottam a tömör levélen. A kézírás egyértelműen fiútól származott, ám az üzenet tartalma el is árulta, hogy a feladó valóban egy fiú. ,, Musi, ne haragudj rám! Nem úgy gondoltam! Beszéljük meg! Gyere az ebédlőhöz szerdán a nagy szünetben! Kérlek! P." Egy darabig értetlenkedve néztem a lapot majd szórakozottan összehajtogattam és egy mágnessel az ajtóm belső oldalára tapasztottam. Felkaptam a tornacuccom, vállamra dobtam a táskám és becsaptam az ajtót. Mellettem, jobbra egy fiú kutatott a szekrényében. Szórakozottan felnevettem.
- Szia! Véletlenül nem te vagy Musi? Nem? Érdekes... - mondtam neki, majd idétlenül vigyorogva, a fejemet csóválva megindultam a foci edzésre. Szinte éreztem, ahogy szegény srác értetlen tekintettel követi az elhaladó lépteimet.

* * *

- Nem, azt hiszem tényleg nem ő volt az! - mondtam még egyszer utoljára, miközben a fejemet csóválva röhögtem.
- Hát, néha elgondolkodom rajta, hogy tényleg különc, vagy esetleg bolond vagyok-e, de most, hogy tudom, azzal támadtál le egy ismeretlen fiút, hogy nem lány-e véletlenül... - nyögte Kíra két hatalmas kacaj között. - Sőt, nem is egyszerűen lány! Musi!
Röhögve vártam, hogy Kírával végre pár értelmes szót is lehessen váltani, de amióta csak felvette a telefont, és elmondtam neki a ,,nagy hírt", ezzel volt elfoglalva.
- Na, Kíra, komolyan - köszörültem meg a torkom - össze vagyok zavarodva.
- Szerintem Musi is! - röhögött fel. - Oké. Komoly vagyok. Mi a baj?
- Csaba. Bence. Erika. A matek. Minden! - nyögtem és arcomat szabad tenyerembe temettem.
- Hm. Vegyük sorba. - mondta, és a háttérben határozattan kivehető volt egy hűtőszekrény ajtajának nyílása. - Csaba. Nehéz eset. Nehéz kiismerni. Amióta volt ez a balhé, rá sem ismerek. Teljesen megváltozott. Mogorva, csendes, mint egy magányos farkas. - töprengett.
- Lehet. Csak szeretném megérteni. Vagy tudod mit? Nem is szeretném! Elegem van abból, hogy én érte aggódom, miközben ő a háta közepére sem kíván!
- Nos, ez is egy opció. - mondta némi hallgatás után. - De mi lenne ha először megpróbálnád kideríteni, mi volt az ok? Mármint, amiért összevesztek. Lehet, hogy csak egy a hülye vitáik közül és néhány nap múlva, már olyanok lesznek mint régen.
- Kíra. - sóhajtottam - Ezt szerintem te magad sem gondoltad komolyan.
- Tényleg nem. De gondoltam megnyugszol egy kicsit. Meg kell tanulnom jobban hazudni - nevetett fel. - Igazából szerintem már sosem lesz semmi olyan, mint volt. Mind változunk, de ez nem változás volt, hanem inkább egy törés.
- Hű, de filozofikus itt valaki - röhögtem fel.
- A kaja teszi - felelte, és hallottam a háttérben a tányért karistoló evőeszközt. - De komolyra fordítva a szót. Amíg nem tudod, mi áll a háttérben, ne ítéld el! Nem tudhatod.
- Oké. Jogos. Na és Erika? Mit tudsz felhozni a mentségére?
- Semmit. Nem tudom, mit tett veled a gólyatáborban, de eléggé szíven üthetett - nevetett.
- Egyáltalán nem vicces! - zúgolódtam. - Megalázott, és leégetett. Többször is! Az a legrosszabb az egészben, hogy fogalmam sincs, miért.
- Ez azért eléggé nyilvánvaló. - szólt Kíra. - Féltékeny.
- Hogy mivaaan??
Elképzeltem, amint a tökéletes Erika, a tökéletes alakjával, a tökéletes cuccaival, a tökéletes ridegségével, a tökéletes hajával, és a tökéletes mindenségével pont rám féltékeny, és akaratlanul is keserű nevetés hagyta el a számat.
- Féltékeny. - ismételte meg kedvesen. - Rád.
- Kíra...
- Figyelj - szakított félbe. - Gondold csak végig. Minden fiú utána csorgatja a nyálát. Szép. Mindene megvan. Csak rá figyelnek. Erre ott vagy te, szintén gyönyörű, jó fej, befogadnak a fiúk, focizol. Vagyis a legtöbb srác álma. Szerinted hogy érezte magát mikor megjelentél?
- Ötletem sincs, de annyi biztos, hogy nem volt rám féltékeny.
- Hm. Hát, nem tudhatod. - mondta végül, majd kis szünet után hozzátette. - Most le kell tennem.
Kétségbeesett hangjától én is azonnal pánikba estem, és egész kérdésözönt zúdítottam rá a ,,Minden rendben?"- től kezdve a ,,Jesszusom, ugye nem gyilkolták meg a szomszédodat, vagy te gyilkoltad meg?"-ig.
- Dehogy! - röhögött megállás nélkül.- Csak elfogyott a Nutella. Márpedig, ha fizikaleckét akarok írni, akkor elkerülhetetlen, hogy ne egyek közben!
- Ó! - fújtam ki a levegőt. - Akkor eredj utadra! - drámáztam, majd elköszöntünk és letettem a telefont.
És. Tadamm. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Hát, mit ne mondjak. Ez olykor nem szerencsés. Most sem volt az. Kíra szavai beékelődtek a fejembe, és másra sem tudtam gondolni csak arra, amit mondott. A beszélgetésünk ott visszhangzott mindenütt: vacsora közben, a fürdőben, leckeírásnál. Még elalvás előtt is ezen agyaltam, és kezdett kicsit bosszantani, hogy többet gondolok Erikára, mint saját magamra.

* * *

 A történet kedden reggel folytatódott, mikor is felmentem, hogy magamhoz vegyem a töri atlaszom. Ahogy pedig kitártam a szekrényem, újabb üzenet pottyant a földre. Egy kevés bűntudatot ébresztett bennem, hogy elolvasgatom szegény P. üzeneteit, ráadásul még csak Musi sem voltam - bár megjegyzem, nem vágyom rá túlzottan - de azzal győztem meg magam, hogy végül is az én szekrényemet ostromolja a srác, szóval jogom van hozzá. Tehát P. újabb levelét olvasgatva mentem fel a másodikra, hogy belevágjak a keddi napba, egy ,,kellemes" kis törivel. A mai levélben egy dalszöveg állt, vagy legalább is arra következtettem, mert nem feltételeztem egy gimnazista srácról, hogy angol nyelvű rímeket kreál az exének, vagy akárkije is volt ez a Musi. Minden esetre a lelkem mélyén kicsit féltékeny lettem erre a lányra, akárki is lehetett. A féltékenységről viszont eszembe jutott Erika, meg az egész tegnap esti sztori, és újra ezen kezdtem rágódni. Aztán a gondolataim átcsaptak abba, hogy milyen szuper, hogy a suliszekrényeket postaládának használják a diákok. Végül is ez szuper dolog, van benne valami személyes, van benne valami, amitől ez az egész iskola különleges lesz.

- 'Reggelt! - köszöntem Kírának, és lehuppantam a székemre. - Nagyon csinos vagy! - dicsértem meg, mikor tüzetesebben végignéztem rajta. Fekete csőszoknyát és bő, kötött kardigánt viselt kockás inggel. Haját egyszerűen kiengedte, csupán egy-két kósza tincset tűzött félre, hogy ne lógjanak a szemébe. Kár lett volna tagadni, Kíra nagyon szép lány volt, karcsú, csinos, gyönyörű sötétbarna hajjal, és ragyogó, sötét szemekkel. Ami pedig még elbűvölőbbé tette, hogy úgy volt vonzó, hogy nem is tudott róla. Nem olyan volt, mint például Erika, aki rendszeresen kihasználta a nőiességét. Kíra, mintha nem is tudott volna róla, hogy gyönyörű. Bár lehet, hogy tényleg nem tudta.
- Köszi! - mosolyodott el és beleivott a dobozos kakaójába. - Te is!
Hát a ,,csinos" jelző rám elég erős volt, tekintve, hogy sötétkék farmert, és kenguruzsebes szürke pulcsit viseltem 'Hate everything' felirattal, hajamat pedig csak a buszmegállóban sikerült copfba rendeznem. Ráadásul a bakancsom fűzője folyton megadta magát, ezért lépten-nyomon hasra estem. Ezen tények következtében csak egy halvány mosollyal díjaztam Kíra kedvességét és kunyiztam tőle néhány falat pogácsát.
Ha a kínkeserves tesiórát nem számolom, a kedd is gyorsan eltelt, különösebb események nélkül, csendesen. A biosz laborból egyedül ügettem le az elsőre, hogy magamhoz vegyem a tornazsákom. Hirtelen Krisztiánt találtam magam mellett, és hunyorogva pislogtam fel rá.
- Szia! - köszöntem végül mosolyogva. Mivel a hatalmas ablakon át, ami a hátsó lépcsőházat megvilágosította, besütött a nap, először nem voltam biztos benne, hogy őt látom.
- Szia, Málna!
- Régen beszéltünk. - mondtam inkább magamnak.
- Hát, ja. Eléggé. - vonta meg a vállát. - De most beszélünk. - mosolyodott el. Jó volt újra mosolyogni látni. Az utóbbi időben nem sokszor fordult elő, bár ha jobban belegondolok, csak akkor láttam mosolyogni, mikor együtt voltunk.
- És mi jó történt veled?
Krisztián néhány másodpercig csak a lépcsőfokokat bámulta, aztán, mikor befordultunk az első emeleti folyosóra, végül megszólalt.
- Hát, jó az nem sok. Sőt. - nevetett fel. - De megvagyok. És négyes lett a bioszom! - emelte magasba diadalittasan a gyűrött papírlapot, amit a tanár az óra végén nyomott a kezünkbe.
- Na, az szuper! - vigyorogtam. - Látom lassan belerázódsz a gimis életbe és megtanulsz rendesen puskázni!
- Hé, ki kérem magamnak! - nézett rám sértődötten. - Csak okos volt a padtársam!
Egyszerre röhögtünk fel, ugyanis a biosz laborban Marco ült Krisztián mellett, aki talán egyedül tesiből jeleskedett, de abból is csak azért, mert erőszakos volt, és rendíthetetlen.
- Ó, ez mindent megmagyaráz! - bólogattam ,,komolyan". Idő közben odaértünk a szekrényemhez. Lehámoztam róla a lakatot, és feltártam. Óriási szemekkel meredtem magam elé. Az ajtó kinyitásával ugyanis nem csak egy újabb levél, hanem egy csipkés, tűzpiros melltartó is a kőre zuhant.
- Ö... akarod, hogy most elmenjek? - kérdezte Krisztián visszatartva a feltörő nevetést.
- Ah... nem az enyém! - forgattam a szemem. - Musié.
Látva az értetlen tekintetét, címszavakban vázoltam neki a hétfő óta a szekrényemben zajló szerelmi drámát. Közben betuszkoltam a melltartót a tornazsákomba, és a kezembe vettem a levelet.
- Hát... nagy gond, ha nem értem mi folyik itt? - kérdezte végül röhögve.
- Én sem tudok többet - legyintettem. - Pedig az én szekrényem! - mutattam drámaian a nyitott ajtóra.
- És mi áll a levélben?
- Mindjárt megtudjuk. - vontam vállat és széthajtogattam a lapot. - Tessék, ezt még akkor hagytad nálam, mikor boldogok voltunk! P. - olvastam az üzenetet. Krisztiánnal jelentőségteljes pillantást váltottunk, majd ott ahol voltunk, az első emeleti folyosón, a diáksereg közepén, kitört belőlünk a hangos nevetés.
- Nah, jóh - nyögtem és a könnyeimet törölgettem. - Edzésre kellene mennem.
- Oké. - mondta még mindig vigyorogva. - De ígérd meg, hogy ha még egy ilyen üzenetet kapsz, itt lehetek mikor felolvasod!
- Jobb ötletem van! - mondtam végül egy mély levegő után. - Szeretném megtudni, ki ez a P. Na, meg, hogy kiért teper ennyire! Megérdemlem! De, ha gondolod - vigyorodtam el - megtarthatod a melltartót!
- Igen, gondolkodtam rajta, hogy beújítok egyet! - ráncolta a homlokát, majd felnevettünk. - És hogy tervezed?
- Hát - húztam mosolyra a számat - ha itt vannak ezek a levelek, valaki biztos bedobálja őket, nem?

* * *

- Most ez komoly? - forgatta a szemét Krisztián.
- Te akartad annyira hallani az újabb üzeneteket! Most már bajtárs vagy Máday, törődj bele! - vontam fel a fél szemöldököm.
Az ebédlőhöz vezető folyosón üldögéltünk és az arra járókat fürkésztük. Na, nem csak úgy, unalomból. Célunk volt. Pontosabban nekem volt célom, Krisztiánt csak belerángattam, de ez a terv szempontjából lényegtelen volt. Több szem többet lát.
A tervem egyszerű volt. Ha Musinak a szerdai ebédszünetben kellett volna találkozni a lovagjával, hát itt volt az alkalom, hogy közöljem a sráccal, rossz ajtón, pontosabban rossz szekrényen kopogtat. Szóval az ebédszünetet jelző csengetéskor leviharzottunk ide, és most itt ültünk egy padon, a diákokat bámulva.
- Te, az a gyerek eléggé elhagyatottnak tűnik! - böktem oldalba. Egy fiú felé intettem, aki az ebédlőajtó mellett ácsorgott egy radiátornak támaszkodva. Határozottan olyan ábrázata volt, mintha napok óta nem aludt volna, gyűrött ingén itt-ott koszfoltok díszelegtek, haja kócos volt, még úgy is, ha percenként legalább tízszer túrt bele.
- Hát, van benne valami! Menj oda!
- Mi? Dehogy megyek! - röhögtem fel.
- Most komolyan, Málna? Azért ülünk itt tíz perce, hogy megnézz egy lepukkant srácot, aki talán nem is az a gyerek, aztán továbbmenjünk, és holnap újra megkapd a melltartós üzenetet? - röhögött ki.
- Bahh... - mondtam, kiöltöttem a nyelvem, majd elindultam az ismeretlen srác felé. Bizonytalanul álltam meg, tőle néhány lépésre, és megköszörültem a torkomat. A srác amolyan ,,ki az és mit akar" pillantást vetett rám, ezért gyorsan belekezdtem.
- Ö... izé, bocsi, hogy zavarlak! Csak lenne egy kérdésem.
- És mégis miért nem teszed fel? - nézett rám felvont szemöldökkel.
- Ömm... jó, oké! Szóval. A neved.
- Mi? - röhögött fel, én pedig kezdtem egyre kínosabban érezni magam.
- Ajj. Mármint mi a neved.
- Bocs, de kislányokkal nem kezdek - mért végig.
- Nem mintha szóba állnék veled - dünnyögtem magam elé, majd hangosabban folytattam. - Úgy értem, egy P betűvel rövidíted a neved? Vagy az az aláírásod?
- Mert? - ráncolta a homlokát, és keresztbe fonta a karját.
- Kérdésre nem illik kérdéssel felelni! - mondtam. - Nos?
- Előfordulhatna. De nem.
Elengedtem egy halk sóhajt. Némileg a csalódottságom miatt, de inkább azért, mert végre otthagyhattam a srácot.
- Na?
- Nem. -ráztam a fejem, mikor visszaértem Krisztiánhoz.
- Feladod?
- Nem.
- Ki hitte volna... - forgatta meg a szemét, majd elindultunk olaszra.

* * *

- Ö... Kíra, biztos vagy benne? - néztem rá félig rémülten, félig hitetlenkedve. - Tudod, most van két óra. A buli hatkor kezdődik. Nem vagyok isten!

- Ajj, Málnuus! Kérlek! Én bízom benned! - nézett rám esdeklő tekintettel, majd közelebb tolta az asztalon a kinyomtatott fényképet. Egy lányt ábrázolt, tökéletes haloween-i sminkben. Mellkasán kockák húzódtak, olyan hatást keltve, mintha valamilyen durva szövettel lenne bevonva. Még gombostűk, és cérnaszálak is voltak ráfestve. Arca ugyanilyen precízen és gyönyörűen volt megcsinálva.

- Semmit sem ígérek! - sóhajtottam. - Gyere! 

A mellkasát a vállát és a karjait viszonylag hamar megfestettem, úgy döntöttünk, elég lesz, ha csak ellopunk a garázsunkból egy nagyobb kockákból álló, műanyag hálót, és azon keresztül fújom rá a barnítókrémet. Az eredmény nem lett makulátlan, de hát jobbra egyikünk sem számított. Fekete arcfestékkel megrajzoltam az összeöltések helyét, a cérnát.

- Huh. Most jön a tényleges smink. - nyögtem.

Igazából nem tudtam, mit vár tőlem. Lehet, hogy papíron voltak jobb alkotásaim, de egészen más volt bőrre festeni. A végére azért elég ütősen nézett ki. Erős, élénk kék és lila sminket csináltam neki, a száját elfedtem alapozóval, és tussal úgy festettem rá a vonalakat, hogy úgy tűnjön, mintha be lenne varrva. Az arcára is fújtunk barnítót, így az is kockás lett. A haját feltupíroztuk, majd laza kontyba rendeztük és az anyutól kölcsönkért kötőtűkkel - amit, megjegyzem, fogalmam sincs, honnan szerzett - tűztük meg. Mikor megállt előttem, így, magas szárú bakancsban, a szivárvány minden színében pompázó harisnyában, sortban, és szakadt, művéres, biztosítótűkkel összetűzdelt, lila pólóban, egy pillanatra nagyon büszke voltam.

- Ááá, Málnus, ez eszméletlen! - forgott a tükör előtt. - Most pedig te jössz!

* * *

Háromnegyed hat után néhány perccel érkeztünk meg a suliba, és gyorsan be is mentünk. Éppen elég volt a vizslató tekintetekből a buszon. Az aulában lézengtek a diákok, mi meg elindultunk a szekrényeinkhez, hogy lepakoljuk a kabátokat.

Lőttünk pár közös képet a mosdóban, majd, miután rendesen megkötöttem a bakancsom, elindultunk a tornaterem felé.
Az ajtóban barátságosan üdvözöltük az ofőt, majd beslisszoltunk, és a fal mellett levágtuk magunkat egy padra. A villanyok nem égtek, a tetőhöz közeli, apró ablakokon beszűrődött az utcai világítás. A kosárpalánkokat szakadt anyagdarabokkal díszítették, a falak melletti padokon töklámpások voltak kitéve. Két-két ilyen lámpás közé ültünk be Kírával, mint ahogy sokan mások is. A terem végében a focikapuban volt a ,,DJ-pult", ami azért elég erős kifejezés volt a laptoppal ellátott iskolai padra, de mindegy. Viszont, a sorból, ami előtte kígyózott, arra következtettünk, hogy lehet majd számot kérni.
A jelmezek hol ijesztőre, hol pedig egyenesen röhejesre sikerültek. A teremben volt nyuszifüles, vámpírfogas lány, de egészen élethű, csontváznak elmaszkírozott srác is. Elszaladt előttünk egy óriási, rózsaszín unikornist szorongató, kezeslábasos fiú, amit tényleg nem tudtunk mire vélni. Főleg, hogy állandóan azt üvöltözte ,,Behatolááás!!!". Úgy a tizedik kör után, amit a tornateremben lefutott, már csak összenéztünk Kírával és sírva fetrengtünk a röhögéstől.
Összességében nem nagyon foglalkoztak velünk. Érthető. Hiszen, míg a tanévnyitó bál főként a kilencedikeseknek volt meghirdetve, addig a Haloween buli az egész sulinak szólt. Az összes évfolyamról láttunk diákokat, a tornateremben egyre többen lettek, néha egy-egy ismerős fiút is megpillantottunk az osztályból. Sőt, hamarosan körénk is gyűltek, így amolyan kis csapatot alkottunk.
Hatkor pedig felcsendült az első dal, ezzel pedig megkezdődött életünk első, igazi sulibulija.
A felettünk járók már rutinosabban és bátrabban, azonnal ellepték a tornatermet, és hamarosan egy összefüggő tömeg ugrált a terem közepén, a zene ritmusára.
- Mit csináljunk? - fordult felém Kíra.
- Nem tudom - mondtam egy kék tincsemet csavargatva. És hogy miért volt kék?
Mikor Kíra a hétvégén nálunk aludt, az időnk nagy részét DVD-sel töltöttük, és mivel Ádám is szerves része volt a programjainknak, a legtöbb film, amit megnéztünk, mese volt. Mikor pedig elindult a Halott menyasszony, összenéztünk.
Hát így lett kék a hajam, és így történt, hogy most fehér, összesározott, szétvagdosott ruhában, szakadt neylon harisnyában és a kényelmes bakancsomban ültem a nagy tornateremben.
- Gyere, nézzük meg a büfét! - tanácsoltam végül Kírának, és mivel jó ötletnek tartotta - pont ő ne tartotta volna annak... - elindultunk az aulába.
Éppen csak beálltunk a sorba,mikor Erika belépett az ajtón. Észrevett minket, de szó nélkül elviharzott mellettünk, és az irányból ítélve egyenesen a lánymosdóba ment. A sminkje eszméletlen volt. Hamuszürke arc, sötétlila karikák a szem körül, sötétlila ajkak.
Mivel már hozzászoktam, hogy levegőnek néz, nem kaptam fel a vizet különösebben. Mikor sorra kerültünk, Kíra egy átlagos család egész heti fogyasztásának megfelelő élelmiszer mennyiséget vásárolt, majd elégedetten indult vissza a tornaterembe, én pedig követtem.
A buli nem volt rossz, újdonságként hatott, lenyűgözött az egész helyzet. Az utolsó fél órában már sikerült annyira feloldódnom, hogy Kíra be tudott rángatni a táncoló tömegbe, így végigtáncoltam több, mint három számot, különböző osztálytársakkal, Áronnal is. Ennek különösen örültem, mivel a gólyatábor óta nem nagyon volt vele különösebb kapcsolatom, így úgy éreztem, kicsit újra közelebb kerültünk egymáshoz.
Elszomorított, de ugyanakkor meg is könnyebbültem, mikor a buli végéig Csaba nem érkezett meg. Bár az is igaz, hogy a harminc fős osztályból mindössze tizennégyen jöttünk el. De így is nagyon jól éreztük magunkat, vagy legalábbis én remekül szórakoztam. A srácok nagyon rendesek voltak, és végre olyanokkal is tudtam beszélni, akikkel eddig nem nyílt rá alkalmam. Legnagyobb döbbenetemre Erika is a mi társaságunkkal lógott, ugyan nem beszélt sokat, de ha mondott is valamit, akkor azt az ikreknek, mégis csak a saját osztálytársaival volt.
- Huh... - rogytam le a folyosó hideg kövére. Kíra felettem ácsorgott lezipzározott kabátban és a maradék meggylevét kortyolgatta.
- Nem megyünk?
- De, persze - bólintottam, csak éppen felállni nem volt kedvem. Végül Kíra is megunta az ácsorgást és mellém telepedett.
- Huh... - mondta ő is, majd összenevettünk.
- Elfáradtam.
-Én is.
- Haza kéne menni.
- Ja - nyögte Kíra majd egy laza mozdulattal elterült a folyosón.